Forever alone - Párizs

Leszállok a buszról, csillogó szemekkel nézek végig az elém táruló városon. Hatalmas épületek, széles utcák, élénk forgalom és színesen öltözött ember kavalkád. Hosszú volt az út idáig, de nem éreztem fárasztónak. Rengeteg érdekes dolgot láttam. Nem hittem volna, hogy ennyire más a város, mint a falvak és kisebb városok, amiket eddig láttam szülőhazámból. Aina most éppen alszik. Kár, pedig ha tudná, hogy miről marad le… Valójában kissé - talán nem is annyira kissé – ijesztőnek és félelmetesnek is tartom. Annyira sok itt az ember, hogy szorongás kap el a közelükben. Még mindig nem igazán bírom a tömeget, meg az embereket, annak ellenére sem, hogy Eric-kel jó pár mozgalmasabb helyen jártam eddig. De egyik sem volt ehhez fogható. Furcsa dolog egyedül utazni. Tudom, hogy Aina itt van nekem, de azért az mégis más, ráadásul most vele sem tudok beszélgetni. Szeretnék elbújni, láthatatlanná válni, de azt hiszem, ez lehetetlen az én öltözködési stílusommal. Itt minden és mindenki annyira más. És habár az emberek többsége figyelemre sem méltat, én mégis úgy érzem, hogy rengeteg figyelem szegeződik rám. Olyan zavaró. Befejezem a szájtátást és felkapom a csomagomat. Először talán valamilyen szálláshelyet kellene találnom, mielőtt nekivágok felfedezni a környéket. Egyenesen elindulok a főúton, csak találok egy szállodát valahol. Lehet, hogy jobban meg kellett volna terveznem ezt az utat és utánanézhettem volna, hogy mi hol van, de így most improvizálok. Lassacskán haladok előre, tulajdonképpen nincs okom rá, hogy siessek. A továbbutazásom előtt úgyis el szerettem volna tölteni itt néhány napot. Elég kínos lenne, hogyha úgy hagynám itt ezt az országot, hogy semmit sem tudok róla. Szemeim hatalmasra nyílnak, forgatom a fejem, tekergetem a nyakam. Annyi itt a látnivaló. Nagy elbambulásomban majdnem nekiütközöm egy férfinak. Ennek a momentumnak köszönhetem, hogy egyáltalán feltűnik, majdnem elhaladtam egy hotel előtt. Benézek az üvegajtón, veszek egy nagy lélegzetet, majd belépek a méretes aulába. erőszakot teszek magamon és nem kezdek el szájtátva nézelődni, mint egy vidéki fruska… pedig hát az vagyok, ha úgy vesszük. Életem nagyobbik részét burokban töltöttem, mégha nem is abban az értelemben, amire a legtöbb ember először gondolna. Odasétálok a recepciós pulthoz.
- Bonne journée, Miss. Puis-je vous aider? – fordul hozzám szinte azonnal a pult mögött álló jól öltözött férfi.
- Bon jour. Egy szobát szeretnék kivenni, három éjszakára. – mondom neki bátortalanul. A férfi pedig csak rendületlenül mosolyog és kérdezgetni kezd, közben pedig rám zúdít kismilliárdnyi szót. Túl sok az információ. Mióta ilyen körülményes kivenni egy hotelszobát? Miért ilyenkor vagyok egyedül? Azt hiszem, feltűnt neki a zavarom, mert hirtelen elhallgat. Türelmes mosollyal néz rám, ez most valahogyan más, mint az eddigi. Lassít a tempón és még a szóhasználatán is változtat. Ettől valamiért jobban érzem magam. Végül sikerül szert tennem egy kis egyszerű szobácskára. Megkönnyebbülten csukom magamra az ajtót és eldőlök az egyszemélyeshez képest tágas ágyon. Elnézelődöm a szépen berendezett helyiségben. Kicsit régies stílusban van berendezve, így egészen közelállónak érzem magamhoz. Mikor kinézelődtem magam, nekilátok a kipakolásnak. Helyem van rá bőven. Nem mintha olyan sok holmim lenne. Végül csak a szokásosak maradnak nálam, pénztárca, egy „zacskó” föld, ilyesmi. Éppen ideje kicsit lődörögni és körülnézni. Még akkor is, ha félelmetes. Előbb, vagy utóbb, kénytelen leszek hozzászokni.

Találomra választok irányt, vagy inkább úgyis mondhatnám, hogy hagyom sodortatni magam. Tudom, hogy nem szabadna hagynom, hogy legyőzzön a kíváncsiság, nem szabadna leengednem a védelmem, de egyszerűen lenyűgöz ez a környezet. Annyira más érzés itt lenni, mint az erdőben, hogy egy lapon sem tudnám említeni a kettőt. Ugyan itt sokkal rosszabb a levegő minősége, mégis tetszik. Látványra. Számos üzlet mellett haladok el, amik a lehető legkülönfélébb és extravagánsabb ruhaneműket, csecsebecséket és azt hiszem kiegészítő féléket kínálnak. A távolból, még az Eiffel tornyot is látom. Talán holnap megmászom, és a tetejéről fogok végignézni a városon. Úgysem voltam még soha olyan magasan. Biztosan szép lehet onnan a kilátás. Elmosolyodom, ahogy elképzelem. Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, míg bámészkodom, és utcáról utcára kóválygok. Azért próbálom megjegyezni, hogy merre haladok, hogy visszataláljak a hotelhez. Kellemetlen lenne, ha teljesen elvesznék ebben az óriási városban. Aina is biztosan megszidna, hogy hogyan lehetek ilyen felelőtlen.
~Hááhhh~ Hallom meg a fejemben a hangot. Mosolyra késztet.
~Bonjour.~ Ekkor veszem csak észre, hogy egészen rám esteledett. ~Illetve Bon soir. Kialudtad magad?~
~Reggelt. Igen, mondhatjuk. Hol vagyunk? ~ Már meg sem lep, hogy nincs képben. Nem is tudom mióta hiányolom már a társaságát.
~ Mondhatjuk? Mostanában annyit alszol, mint egy fa.~ Körülnézek a kérdésre. ~ Hát Párizsban, azon belül is valamilyen téren…~ felelek neki nem túl magabiztosan.
~ Valamilyen téren… ugye nem azt akarod mondani, hogy eltévedtél?~ vádló a hangja.
~Nem. Tudom merre van a vissza~ Felsóhajt. Vajon hogyan tud felsóhajtani, ha kettőnk közül én veszem a levegőt? Rejtély.
~Akkor jó.~ Lépdelek tovább az irodaházak és éttermek között. Az időre való tekintettel, kezdi megtölteni a levegőt a megannyi finom étel illata. ~Mennyi időt szándékozol eltölteni ezen a helyen?~
~Nem is tudom. Olyan 2-3 napot. Miért, nagyon utálod?~ Haladunk el egy fagyizó mellett, majd rögtön utána befordulunk egy kávézóba. Itt az ideje, Aina ébredési szertartásának. Önként merülök háttérbe, érzem a tompaságot. Még ennyi idő után sem tudtam megszokni ezt az érzést. Aina ásít még egyet és nyújtózkodik.
~Már az első 10 perc után is. Halálosan unalmasnak találom. ~ megállunk a pultnál. Az ember azt hinné, hogy teljesen feltűnés mentes egy ilyen helycsere, de nem. Aina kisugárzása és viselkedése annyira más, hogy nem lehet nem észrevenni. Nem úgy, mint engem.
- Bon soir. Egy latte machiato-t legyen szíves. – leülünk a kinti szökőkút közelében lévő asztalok egyikéhez. Aina előhúz egy szál cigarettát és meggyújtja. Nem tudom, hogy mikor szokott rá, vagy miért jó ez neki, de mindig is hozzátartozott a „reggeléhez”.
~ Neked minden unalmas, amiben nyugalom van. Biztosan ezért alszol annyit.~ hozzák ki a napi koffeinadagot. Belekortyol, tudom, hogy ízlik neki. Jó választás volt ez a hely. Slukkol a cigiből.
~ Meglehet. De te sem tagadhatod, hogy semmi izgalmas nincs benne… ráadásul tévedsz. Sem az erdőt, sem a rajzaidat nem tartom unalmasnak~ erre a válaszra felsóhajtok, karjaimat keresztbefonom a melleim előtt. Illetve csak képzeletben, mert máshogy nehezen menne. ~ De most nézz körül! Mindenfelé párok nyalják-falják egymást, bokáig ér az undorító rózsaszín szirup ~ fanyalog.
~ Hahh, azért nem kéne ilyen nyíltan utálkoznod miattuk. Szerintem szépek. Bár nem értem őket, de igazán szépek~
~Na persze, még mit nem…~ ekkor robbanást hallunk, nem is olyan messziről. Ha én lennék elöl, minden bizonnyal ültő helyemből megugrottam volna a 2 métert, de Aina olyan nyugodtan ücsörög tovább, hogy még csak a kávé sem löttyent meg. ~Nocsak… talán mégsem olyan unalmas~ néz fel a lángokban álló épületoldalra.
~Még ilyen közömbös reakciót…tudom-tudom: a cigid…~
~Úgy van. Tőlem még lőhetnek is, ezt akkor is elszívom~ Mintha csak az el nem hangzott kijelentésére reagálnának az események, meghalljuk a fegyverropogást. Kitör a pánik. Mindenki egy emberként pattan fel, hogy meneküljön. Aki eddig is állt, az csupán futni kezd, mint a nyúl. Ekkor Aina végre elnyomja azt az átkozott cigit és felkel. Pénzt dob az asztalra. ~ Nah, most már mehetünk megnézni, hogy mi is történik ott~ Mintha akár csak egy szóval is mondtam volna, hogy meg akarom nézni. Na jó, tényleg meg akarom nézni és innen hátulról úgysincs más választásom. Aina nem rohangál, annál nyugodtabb fajta. Kettőnk közül csak nekem van ingerem rá, hogy elbújjon. Megyünk a hangok és a füstszag irányába. Olyan 3 saroknyira lehet mindössze. ~Ilyenkor nem díjazom, hogy így öltözködsz…~ morogja, miközben az utolsó saroknál a falhoz simítja a hátát, kézbe készíti a tűit.

Vesz egy nagy levegőt és kiles a sarkon. Mint ilyenkor mindig, most is az ő szemein keresztül látom a történéseket. Vagy jobban illene azt mondanom, hogy a helyzetet, mert cselekmény immáron nem sok van. Az épület, amit idáig csak mondhatni messziről láttunk, heves lángok martaléka, csak úgy falja a tűz, fekete füstfelleget eregetve. A környékén rengeteg ember. És szinte mind halott. Engem sokként ér a látvány.
~ Ez bizony itt háború ~ jegyzi meg másik felem. Gyakorlatilag ezzel rángat ki a döbbenetemből, és arra sarkall, hogy jobban megnézzem, mi is folyik itt. Fekete ruhások és öltönyösök. Az előbbiből van több. Hangokat észlelünk a magasból, Aina felnéz. Számomra ez egy újabb meglepetéssel ér fel. A szivárvány több színében játszó lángok fonják körül az emberek lábait, pontosabban a bakancsukat.
~ Re-repülnek ~ nyögöm meglepetésemben. Számomra ez felfoghatatlan. Sok mindent olvastam a levélben, amit Erictől kaptam, de ilyesmiről szó sem volt benne.
~ Lehet, hogy ebbe talán mégsem kéne belekeverednünk… mindegyiküknek van, illetve volt lángja ~ kapom a kommentárt. Ha Aina is így beszél a helyzetről, akkor azt hiszem, tényleg kezdhetek aggódni.
~ Hogy? ~
~ Nézd meg őket jobban. Gyűrűjük van, ráadásul azok a bakancsok nem hétköznapiak. ~ jön a magyarázat. Hát tényleg nem. Egyre inkább lenne kedvem elmenni innen a fenébe, lehetőleg minél messzebb. Aina mégsem mozdul. Ekkor motorzúgás hangzik fel mögöttünk, Aina egyből mozdul hátraarcba. De már késő. A kocsiból kipattan egy öltönyös alak és már előttünk is van. Gyorsabban mozdul, mint ahogyan azt felfoghatnám. Mellkason vág. Érzem, ahogy Aina próbálna mozdulni, de ezek szerint ő sem elég gyors.
~ Francba ~ hallok csak ennyit, észlelek egy zöld villanást, utána pedig semmit. Elsötétül a kép.

Lassan nyitogatom a szemeimet, fáj mindenem. Nem mellesleg fázom is. De miért? Amint eljutok látni, érzékelem, hogy számomra teljesen idegen plafon van velem szemközt. Ez még nem lenne újdonság, hiszen mostanában eléd sok idegen plafonnal találkoztam, de ez még azzal sem stimmel, ami szobát a legutóbb a magamévá tettem. Nem tetszik, nagyon nem. Hirtelen ülök fel, nem számít a fájdalom. Ekkor fülig pirulhatok zavaromban, mert szembe találkozom saját csupasz bőrömmel. ~Aina?~ kérdem félve, de válasz semmi. Ezek szerint arra vagyok ítélve, hogy magam jöjjek rá a dolgokra, amíg fel nem ébred, vagy az isten tudja mit csinál. Ez elég hülyén hangzik, hiszen mi mindent is csinálhat az ember tudatalattija? Fázom. Nagyon szeretném tudni, hogy ki és mikor tűntette el a ruháimat és hová? Felkel a hatalmas ágyról, ami valamiféle luxus szobában kapott helyet. Ezt bíztató jelnek veszem, de a ruhátlanságom komolyan aggaszt. Végignyitogatom a szekrényeket körbe-körbe, de csak egy, egyetlenegy köntöst találok. Nem gondolkozom egy percig sem, hogy felvegyem e. Valamit mégiscsak muszáj viselnem. Még akkor is, ha nem az enyém, és akkor is, ha bíbor. Az öv megkötése közben látom, hogy a gyűrűmnek hűlt helye. A hajam is szabadon lóg, a virágom is elvették ezek szerint, akárcsak a tűket, a ruháimmal együtt. Meg a földemmel együtt. De miért? Mit akarhatnak tőlem? Megőrjít ez a helyzet, és még egyedül is érzem magam. Megint magamra maradtam ezzel az átkozottnak nevezhető helyzettel. Elkezdek remegni. Hiába egy jól berendezett szobában vagyok, belülről jön és fázlal. Olyan érzés ez, mint amikor még a laborban laktam, kísérleti patkányként. Nem tudom, hogy miért ez jutott róla eszembe, de hát ez van és én meg félek. Körbejárom a szobát. Azt hiszem, sajnos csalódnom kell ama reményben, hogy tévedtem és csak eltúlzom a dolgot, mert mindegy egyes ablakon rácsok vannak. Ez kitűnően jelzi a számomra, hogy rab vagyok. Tudom fölöslegesen, de megpróbálkozom az ajtóval. Természetesen zárva van. Akárhonnan is nézem, hiába a luxuskörülmények, a börtön mégis csak börtön. Kalitka. Zárka. Fogság. Kinyitok mindent, amit tudok, mindenbe belenézek. Semmi használható nincs persze. Van egy tv, de azt rögtön figyelmen kívül is hagyom. Az ablakokon vannak függönyök, az ágy nagyobb és kényelmesebb, mint amilyet valaha is láttam. Van alkohol, vannak poharak, van még fürdő is. Habár az a szoba tartozéka, mivelhogy egy méretes kád terpeszkedik el az egyik sarokban. Igen csinos hotelszoba lehetne, ha nem lennék totálisan bezárva. Utolsó reményem a szobában található dísznövények jelenléte. Hiszem én. De közelebbről megnézve, pontosabban jobban megnézve, ezek nem élnek. Vagyis a reményeim végképp szertefoszlanak. Lelombozottan huppanok vissza az ágyra. Már most elegem van, pedig még csak reggel lehet, legalábbis az ablakokon beszűrődő fény erre enged következtetni. Ekkor egy kattanást hallok, rögtön arrafelé kapom a fejem és már készülnék a sarokba húzódni, olyan ösztönszerűen, de csak egy kisebb résen toltak be valami ételfélét és mire felrezzenek a sokkból, hogy talán kommunikálni próbáljak, már vissza is zárult. Fenébe! Lassan haladok a tálca felé, megnézem, hogy mit kaptam, még meg is szaglászom. Hülye vagyok, hiszen ha meg akartak volna ölni, azt már réges-régen megtehették volna. Nem valószínű, hogy pont most akarnák megtenni, főleg nem a reggelim megmérgezésével. Croissant és gyümölcslé. Milyen meglepő. Megkordul a gyomrom. Hasamra szorítom a kezem szégyenkezve, aztán rájövök, hogy mindez felesleges, hiszen teljesen egyedül vagyok. Leülök a tálca mellé a földre és lassacskán befalatozom a reggelimet. Hanyatt eldőlök a földön. Halálra fogom unni magam. Semmi nincs, amit csinálni tudnék a várakozáson kívül. Aina ezt a pillanatot választja a felébredésre. Nem is akármilyen módon. Eleve úgy ér ébredése, hogy érzem eltompulni az érzékeimet. Rögtön háttérbe kerülök. Ő felpattan és űzöttként néz körbe, észleli a hiányos öltözetünket, káromkodik egyet és elkezd körbenézni, akárcsak én az imént.
~Aina… ~
~ Shh, körülnézek…~ gondolatban felsóhajtok.
~ Aina…~
~Mondom nyugalom…~
~A fenébe is, én már megtettem és be vagyunk zárva… megint…~ mondom, nem hagyva, hogy befejezze. Csak kicsit vagyok kétségbe esve, noha örülök az ébrenlétének. Még elmesélem neki az ébredésem körülményeit, amint lenyugszik kicsit. A nap nem telik másképpen, mint eddig. Próbálunk újra és újra körülnézni, eredménytelenül, pontosabban minden újdonság nélkül. Beszélgetéssel ütjük el az időt. Amikor enni kapunk, próbálunk valamiféle kommunikációt kezdeményezni, eredménytelenül. A nap nagy részét mégis az ágyban töltjük, hiszen mi a fenét is csinálhatnánk. Ott legalább kényelmes és meleg is van. Még le is fürdünk. Aina aggódik érte, hogy mi van, ha figyelnek minket, de végül arra jutunk, hogyha levetkőztettek minket, akkor már mindegy, ha figyelnek is. Dögunalomban telik el a nap. Megjön végül a vacsora is. Meleg szendvics, meg kakaó. Felcihelődünk vele az ágyra és elfogyasztjuk. Itt már jó ideje én uralom a saját testem. Nincs szükség rá, hogy másképpen legyen. Ráadásul Aina csak idegbeteg lenne a cigije nélkül. És nincs, akin leverhetné eme sérelmét. Kényelmes tempóban tüntetem el a szendvicseket, meg a kakaót is. Kíváncsi lennék, hogy honnan vették, hogy én ezeket szeretem, de ezt kaptunk. Az is lehet, hogy szimplán nem érdekli őket túlságosan a tetszésem. Ha az ember éhes, akkor nem válogat. Akkor nekem csak mázlim volt. Nem mintha válogatós lennék. Nem úgy lettem „nevelve”, hogy az ilyesmit megengedhessem magamnak. Mikor végzek, arrébb tolom a tálcát és nagyot ásítok. Eldőlök a takarón.
~ Nehogy most bealudj nekem!~ jön az intelem.
~De ha egyszer fáradt vagyok… ~ nyöszörgöm.
~ Hahh, jó, akkor majd én ébren maradok~
~ Rendben~ sóhajtom még álmosan, majd le is csukódnak a szemeim, már alszom is. Végtelen sötétségben lebegek, békésen, az álom puhaságában.
Aina hiába próbálkozik, nem tud megmozdulni. Sikerült előtérbe kerülnie, de tagjai nem akarnak mozdulni, olyan érzése van, mintha hatalmas erővel nehezedne rá a gravitáció. Még a szemeit sem tudja kinyitni, ami felettébb bosszantja. Egyetlen öröme, - ha lehet így nevezni – hogy a hallása kitűnően működik. Hallja is kattanni nem sokkal később a zárat az ajtón. Cifrákat káromkodik magában, amiért szobrot csináltak belőle, hogy nem tud védekezni, hogy begyógyszerezték azt a nyomorult kakaót. Minden erejével azon van, hogy meg tudjon mozdulni, hogy legalább a szemeit ki tudja nyitni, de nem megy. Hallja a közeledő lépteket, és megállapítja, hogy nem egy ember jött be. Ez aztán végül még alátámasztásra is kerül. Persze, csak miután érzi, hogy valaki felemeli a karját, majd tűt szúr a vénájába. Tombol, harcol, minden baja van. A teste azonban továbbra sem mozdul. Válogatatlan átkokat szór a jövevényekre.
- Biztos át kell vinni Olaszba?
- Igen, a főnök utasítása. Franciaországban túl sok a Millefiores, és nem akarjuk, hogy veszélybe kerüljön. Még nem biztos, hogy bármihez is köze van. – ezek az utolsó szavak, amik két idegen férfi hangján eljutnak még a tudatáig, ami folyamatosan halványul. Próbál eszméleténél maradni, most meg ez a legfőbb gondja. De nem sikerül. Végül számára is minden elsötétül.
~ A rohadt büdös francba! ~
Ez az első dolog, amit meghallok, mikor felébredek. Eleve tompán érzékelem a testem, Aina némileg hánykolja magát, bármiféle siker nélkül. Rögtön megébredek. Nyomott, mézgás a tudatom, de ébren vagyok. Kezdem felfogni a környezetemet. Sötét, vagy legalábbis félhomályos helység. Rácsok. Beton. Most legalább fel vagyok öltözve, de nem a szokásos ruháim vannak rajtam. Nadrág. Milyen szokatlan. Nem emlékszem, hogy mikor volt rajtam utoljára nadrág. bilincs, meg végképp nem. Kezeim a hátam mögött, lábaim a földön. Érzem, hogy mozdulnának, de nem tudnak. A testünk feszül, pontosabban az izmaink, a lakatolás ellen. Egyedül vagyunk. Ez a hely még sokkal kevésbé tetszik, mint az előző. Ennek még annál is rosszabb érzete van.
~ Aina… ~
~ Szebb reggelt, Camille… ezek a szemetek már megint kiütöttek… jobb lesz, ha ott maradsz.~ Hát ennél tényleg csak szebb reggelre vágyhatok.

(Aina szemszögéből)

Gyűlöletes ez a kiszolgáltatott helyzet. Az egyetlen pozitívum benne, hogy viszonylag értelmesnek nevezhető ruha van rajtunk. Ebben még mozogni is lehetne, ha nem lennénk ilyen módon lekötözve. Jobb is, hogy Camille háttérben van. Most is érzem a félelmét a helyzet és a visszatérő emlékei miatt. Ugyan lehet, hogy ebben a helyzetben nem sokat tudok tenni érte, de még mindig jobb, mint hátvédként szemlélni, hogy mi történik. Főleg, mert nem tudom, hogy kik ezek és mit is akarnak tőlünk. Nem tart sok időbe és megjelenik egy fazon, kedves kis cellám bejáratánál. Már éppen ideje volt, bár jobban örültem volna, ha még akkor lép színre, amikor Camille még alszik. De jobb később, mint soha. Nem nézek oda, már csak dacból sem. Magam elé meredek. Kulcsok csörrenését hallom, majd a zár kattanását. Lépteket, kényelmes lépteket. Aztán szépen lassan beúszik a látóterembe egy átlag magas, semmilyen pasas. Kezében szék. Leteszi, háttámlával felém, majd lovagló ülésben elhelyezkedik rajta. Kezeit, a támlán nyugtatja, ujjait összekulcsolja. Milyen érdekes, hogy minden mozdulata élesen bevésődik az elmémbe, de olyan jellegtelen vonásokkal rendelkezik, hogy azt még másodpercekre sem tudnám megjegyezni. Persze ezen is öltöny van, mint az összes többin, akikkel eddig volt szerencsétlenségünk találkozni. Meg, ahogy most rajtunk is. Egyenöltöny. Egy ideig csak néz rám, azokkal a seszínű szemekkel, mire végre méltóztatik megszólalni. Árad belőle az a fölényesség, ami a kikérdező biztosokra szokott jellemző lenni. Hogy honnan tudom? Fogalmam sincs. Túlzottan nem is érdekel. Elég nekem, hogy annyit tudok: ő most itt kérdezni fog. És lőn.
- Mit tud a maffiáról? – hmm, rögtön belecsap a lecsóba, nem szarozik. Kedvem támad, hogy eljátsszam az idiótát, ami nem is esik túlzottan nehezemre, mivel az információk kezelése Camille reszortja. Engem nem is érdekel, és nem is foglalkozom vele. Egyik fülemen be, a másikon ki, úgyis van, aki megjegyezze a fontos részeket. Felvonom a fél szemöldököm és elkezdem neki darálni a hülyeséget, amit még a kisiskolások is tudnak.
- A maffia szervezett bűnözői csoport, bevételét különféle bűncselekményekből szerzi… - jutok el idáig, amikoris megállít. Becsukom további szavakra nyitott számat. Nem tudom, hogy milyen hatást váltott ki nála a válaszom, sajnálatos módon nem tudok olvasni a reakcióiból. Feltételezem, hogy nincs megelégedve a válaszommal.
~ De Aina…~
~ Nyugi, tudom. ~ naná, hogy tudom. Ennél sokkal többről szól a dolog, de maffiakörökben vagy akkor jársz jól, ha hülye vagy és nem tudsz semmit, vagy addig vagy hasznos, amíg nem mondasz el mindent. Cél: az életben maradás.
- Hallotta már a Di Vaggio nevet? – szegezi nekem a következő kérdést. Amire még őszintén is tudok válaszolni. Majd kiderül, hogy Camille, okosabb e nálam ezt illetően.
- Nem. – egyszerű, lényegre törő és tömör. Feltételezésbe bocsájtkozom, hogy ezek szerint egy maffiacsaládról van szó.
- Mit tud a Millefioréról? – jön a következő. Vajon hány kérdése van még? Nekem is lenne pár.
- Semmit. Az valami kávémárka? – nem bírom megállni, hogy csöndben maradjak. Még mosolygok is hozzá. Milyen szerencse, hogy Camille ilyen arccal született.
- Mit keresett a robbanás helyszínén? – ohh, szóval tényleg robbanás lett volna? Valahogy az az érzésem, hogy nem egy egyszerű bombáról van szó, annyira hülye azért nem vagyok. De ezt megtartom magamnak.
- Eredetileg kávéztam. Sajnálatos módon elég kíváncsi természetem van, így gondoltam megnézem, hogy mi történt. – kivételes helyzet, még egy őszinte válasz. Az eredményt viszont még mindig nem tudom leolvasni az arcáról. Jó kérdés, hogy vajon jó, vagy rossz válaszokat adtam e neki. A pasi egyszerűen csak feláll, magához veszi a széket és kisétál a látómezőmből. Nem nézek utána. Újfent hallom a csörgést, majd a kattanást, végül a rácsok becsukódását jelző csattanást.
~ Nem voltál őszinte ~ érkezik a megállapítás.
~ Nem hát. Illetve csak nem mindenben. Te vagy a könyvmoly. Szóval, mit tudunk? ~ Hát igen. Mint most kiderült, mégis kellett volna figyelni. Ez kezd érdekes lenni. Megkapom a válaszomat, úgy nagyjából. Mivel alig pár mondat után újabb zajt hallok. Minden bizonnyal most kiderül, hogy megfeleltek e a válaszaim. Hiszem én. Majd zsák kerül a fejemre. Erősen gondolkodnom kell rajta, hogy ez most jó vagy rossz jel. Elválasztanak a földtől és két oldalamra állnak. Kivezetnek. Ketten vannak. Még fel is kapnak. Próbálom megjegyezni az útvonalat, próbálom figyelni a hangokat, de nem megyek velük semmire. Valamikor érzékelem, hogy utcára kerültem, és még ott is visznek egy ideig, jó kacskaringós úton, ráadásul gyorsabban haladunk, mint azt feltételeztem volna. Egyszerre csak talajt érzek a lábaim alatt, de nem lehetek boldog tőle, mert rendesen megpörgetnek, el is szédülök. Csörren a bilincs, súlya eltűnik a csuklóimról, majd eltűnik a zsák is. Rögtön pördülnék hátra, de ez nem túl jó ötlet, mert így is elszédültem már eléggé. Ráadásul nincs itt senki. Hülye parasztok. Körülnézek, egy ismeretlen sikátor. Nézelődtömben majdnem hasra is esek egy táskában, ami pontosan előttem van. Felveszem, belenézek. Felsóhajtok megkönnyebbülésemben. A táska tartalma ugyanis: a cuccom. Leülök a földre és rendesen áttúrom, hogy minden megvan e, de megvan. Hát jó. Annyira mégsem parasztok.
~ A-Aina… hol vagyunk? ~ jön a félénk kérdés.
~ Valahol Olaszországban ~ adom meg az egyszerű feleletet.
~ Mi?! ~
~ Ez volt kb az utolsó, amit hallottam, mielőtt teljesen kiütöttek. Erről jut eszembe. Folytatnád a mesélést? ~ az első dolgom, hogy visszavegyem a gyűrűmet és zsebre vágjam a pénztárcámat. A táskát becsukom és a hátamra kapom. Nem lenne utolsó ötlet valami szállodát keresni. Nem mellesleg a Párizsban maradt cuccunkat is ide kéne hozatni. Kilépek a fénybe, ami szinte azonnal elvakít. Camille közben kiselőadást tart a fejemben arról, amit már régen tudnom kéne. Találomra indulok el az utcán. Lézengek. Érdekes egy város ez, de ennyiből még nem jöttem rá, hogy hol is vagyunk pontosan. Végül meglátok egy hotelt. Szuper. Rögtön be is térek és elintézem a foglalást. Vagy mi a fenét. Zsebre vágok egy ismertetőt, szórólapot, vagy a rák tudja mit. Remélem, ebből rájövök a hollétemre. Éppen ellépnék a pulttól, aztán meggondolom magam. Megtudakolom, hogy lennének e olyan szívesek, és elintéznék e nekem, hogy Párizsból ide kerüljenek a holmijaim. Az emberke nagyon segítőkész. Még a szoba kulcsát is előkotrom a hátizsákból és odaadom, ledarálok valami bocsánatkérő szöveget, amit megkérek, hogy adjanak át nekik, megmondom a hotel nevét és szobaszámát is. Persze mindent Camille súg, mert én a jópofizáshoz nem értek. Nem is értem, hogy miért én vagyok még mindig vezető szerepben. Amint ezt letudtam, elfoglalom a szobámat. Első utam a fürdőbe visz. Még menet közben érzem, hogy testünk mélyére süllyedek.

(Camille)

Az ismerős tompaság lassan eloszlik, én pedig érzem, ahogy visszatér a megszokott élesség az érzékeimbe. A földre dobálom a kölcsönkapott ruhát, és beállok a zuhany alá. Ez most kifejezetten jól esik. Nem igazán foglalkozom vele, hogy mennyit ázok a víz alatt. Valójában arról sincs fogalmam, hogy vajon mennyi lehet az idő. Majd alkalom adtán ránézek az órára. Rendesen lesikálom magam, hajat is mosok, majd megkönnyebbülten lépek ki a fürdőből, egy szál puha fürdőköpenyben. Leülök az ágyra és kiürítem a táskám tartalmát. Mindenem megvan, és ennek örülök. Hanyatt dőlök és bámulom a plafont. Aina nem szól egy szót sem, ellenben a gyomrom fellázad. Telefonon kéretek magamnak valami reggelit, és amíg arra várok, megnézem azt a szórólapot, amit Aina a magáévá tett. Így rögtön megtudhatom, hogy Rómában vagyok, ami meglepetéssel tölt el, de legalább nyugodtabb is vagyok tőle. Kopogtatnak az ajtón. Megérkezett a reggelim. És nem csak az. Pincérem informál afelől, hogy pár órán belül várhatóak a holmijaim, nem volt semmi probléma. Ez egy újabb örömteljes hír. A végén még fel is öltözhetek. A pincért némi borravalóval útjára engedem, majd nekilátok az evésnek. A napom semmittevéssel telik, és az erkélyről való nézelődéssel. Kedvem lenne lerajzolni a látványt, de eszköz híján, ez most kimarad. Már esteledik, mikor felszólnak a recepcióról, hogy megérkezett a csomagom, felküldik. Persze számlát is kaptam, melyre holnap el kell küldenem az összeget a párizsi hotelnak. Kicsit borsos, de örülhetek, hogy egyáltalán visszakaptam a dolgaimat. Felöltözöm és rögtön útnak is indulok. Két napja nem kaptam a természetből – ennyiről tudok – és már igen csak kezd hiányozni. Gondolkodóba esem, hogy talán vacsorázni is kéne majd, de egyelőre kiélvezem a sétát és nézelődök. Aina még mindig mélyen hallgat. Talán alszik. Ennek ellenkezőjéről rögtön megbizonyosodhatok, mikor elsétálok a Spanyol lépcsők előtt.

(Camille)

Két napja nem kaptam a természetből – ennyiről tudok – és már igen csak kezd hiányozni. Gondolkodóba esem, hogy talán vacsorázni is kéne majd, de egyelőre kiélvezem a sétát és nézelődök. Aina még mindig mélyen hallgat. Talán alszik. Ennek ellenkezőjéről rögtön megbizonyosodhatok, mikor elsétálok a Spanyol lépcsők előtt.
~ Camille! ~ hallom a felkiáltást a fejemben, mint figyelmeztetést. Kisebb szívbajt is kapok tőle, amire rögtön jön egy újabb.
- Buona Sera! Mit keres Róma egyik legromantikusabb helyén, egy magadfajta szép hölgy magányosan? – érdeklődik az idegen, arcán mosollyal, nem mellesleg olaszul. A szívgörcsnek hála valószínűleg kissé ijedten tekintek az engem megszólító férfira.
~ Nem érzek belőle ártó szándékot, de ez még nem jelent semmit. ~
- J-jó estét... h-hát éppen egy éttermet... - veszem elő olasztudásomat, ami a legkevésbé sem tökéletes. Mivel nem használtam eddig túl sűrűn, eléggé francia töréssel ejtem ki a szavakat, kissé félénken.
- Ez esetben, meghívnám egy italra, ha nem probléma. – feleli a férfi, még mindig mosolyogva.
~ Nem tartom jó ötletnek… fura érzésem van az ipsével kapcsolatban… ~
Érdeklődve nézek fel rá, Aina hangja visszhangzik a fejemben. Az intelem ellenére, mégis a kíváncsiság az erősebb.
- Ez igazán kedves öntől, de... de miért?
- Csupán szomorúnak találom, hogy egy ily szép teremtés magányosan járja Róma utcáit. Gondoltam, hogy elhívom vacsorázni, de ha nem szeretné... - vakarja meg a fejét zavartan. Rögtön zavarba is hoz, mivel látom, hogy kellemetlenséget okoztam a kérdésemmel, enyhébben rémült tekintettel reagálok, talán kicsit hevesebben is a kelleténél. Még mindig nem tudom kezelni az embereket.
~ Ne ess kétségbe… csak utasítsd szépen vissza és kész ~
- Excuses... nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni... ez tényleg nagyon kedves öntől... - ebből már sehogy nem fogok jól kijönni. Elképesztő milyen szerencsétlen vagyok. Végül felsóhajtok - Igazán hálás lennék a segítségéért. - hajtom le kissé a fejem.
~ Én meg itt beszélek a falnak… hahó! Aina hívja Camille-t! Én nem bízom a pasasban. ~
- Ugyan-ugyan... nem hozott kellemetlen helyzetbe - Felnézek, ahogy felnevet.
~ Másoknak vajon ez miért megy ilyen könnyen? ~
~ Nekem még mindig nem tetszik ~
~ De sosem tanulok meg kapcsolatot kialakítani, ha mindig elmenekülök... ~
~ Naiv vagy..~ felsóhajtok ismét, a korholó szavakra.
- Van a közelben egy hangulatos étterem, remek salátabárral... szabad? – ezzel felém nyújtja a karját.
- Merci bo... illetve, köszönöm szépen - mondom és némileg tétován, de belékarolok. Kicsit tartom a távolságot. Azt hiszem, furcsa lenne, ha nem fogadtam volna el a karját... ugye?
- Parlez-vous français? - felcsillannak a szemeim, ahogy megütik a fülem az otthonos dallamú szavak. - Mellesleg, az én nevem Eduardo. - teszi hozzá, szintén franciául.
- Oui. Engem Camille-nak hívnak, örvendek a találkozásnak - mondom elmosolyodva.
~ Ennyitől még ne engedd le a védelmed…. ki tudja, hogy mit akarhat? ~
- Szóval... Franciaországból jöttél?
- Igen, ott születtem - válaszolom. - És ön? Ön sem olasz, igaz? - szaladnak ki a számon a gondolataim. Mikor erre ráébredek, a kezem a szám elé is kapom. Hiszen, ha mégis, és én tévedek, akkor most nagy gorombaságot mondtam. Gondolatmenetemre hangos nevetést hallok a fejemben, válaszul. Aina legalább jól mulat…
~ Gonosz vagy ~
~ Nem is… ~
- Igazából Spanyolországból jöttem. - egy hatalmas kő esik le a mellkasomról. Csak azon csodálkozom, hogy rajtam kívül nem hallotta senki sem. Igazán megkönnyebbültem. - Na de itt is volnánk.
- Spanyol? Az egy igazán szép ország - mondom, majd felfigyelek az előttünk lévő hatalmas üvegajtóra, s arra, ami mögötte van. Mivel az újdonság varázsával ér a dolog, rögtön el is bámészkodom az éttermen, főleg az akvárium tartalmán. Valóban nagyon hangulatos hely, és nem mondanám éppen kicsinek, sőt. Sokkal több vendég fogadására tervezték, mint amennyi jelenleg tartózkodik benne. Ezt bizonyítja a már korábban említett méretes akvárium is, nem mellesleg az attól nem túl nagy távolságban lévő, de hasonló méretekkel büszkélkedő salátabár is. A helyiségben megtervezett szétszórtságban kisebb-nagyobb, ódon asztalok állnak, s pincérek sürgölődnek a vendégek körül. A világítást hatalmas üvegcsillárok szolgáltatják. Le sem tagadhatnám, hogy nem voltam még ilyen helyen. Arra rezzenek fel, hogy kísérőm kinyitja előttem az ajtót. Enyhén pirulva nézek rá.
- M-merci - motyogom és belépek a helyiségbe. Itt sem tudom megállni, hogy ne nézelődjek. Elkap a zavar, hiszen nem igazán tudom, hogy miként is viselkedjek egy ilyen helyen. Fogadáson már számos alkalommal voltam, de étteremben, ilyen igazi nagyban még sosem. Olyan... előkelő helynek tűnik.
- Hova szeretnél ülni? - érdeklődik Eduardo.
- Hát... - nézek körbe a helyiségben.
~ Szembe a kijárattal, kérlek ~
~ Tudom, tudom... ~ Tiszta szerencse, hogy van miből válogatni. Végül kinézek egy helyet, ami az akvárium közelében van és Aina kívánságának is megfelel, így végül arra mutatok.
- Az a hely egészen szimpatikusnak tűnik...
- Rendben. – indul el előttem a mutatott hely irányába, majd mikor odaérünk, még a széket is kihúzza nekem, amit mosolyogva fogadok.
~ Igazán udvarias és figyelmes. ~
~ Jah, persze az… csak aztán nehogy kellemetlen meglepetés érjen ~
~ Majd igyekszem… még mindig érzed? ~
~ Nem, amióta bejöttünk, nem… de most már pont ezért gyanús ~
- Merci. - előveszem tanulmányaimat. Ezzel a résszel már nem lesz problémám. Alig foglal helyet Eduardo, máris megjelenik mellettünk egy pincér és átnyújtja az étlapokat.
- Üdvözlöm önöket, remélem jól érzik magukat itt nálunk. Parancsolnak valamilyen frissítőt? - felnézek a pincérre. Magam elé veszem a nekem nyújtott étlapot.
- Én édes vörösbort szeretnék kérni. Mit javasolna? - érdeklődöm. Végre egy helyzet, amiben nem érzem kínosan magam.
- Nos... ajánlanám kegyednek a Lambrusco Rosso-t mely egy édes habzóbor, rendkívül népszerű mostanság, azt szokták mondani, hogy magában hordozza Olaszország kvintesszenciáját.
- Ez esetben, akkor azt kérnék, köszönöm. - válaszolom mosolyogva.
- Várjon egy percet. –állítja meg Eduardo a pincért, nem kis meglepetésemre - Látom, hogy van Cabernet Sauvignon-uk. Ha jól tudom ez egy Dél-Franciaországi borkülönlegesség... Nem szeretnél inkább azt inni? – néz rám mosolyogva - Vagy maradjunk inkább az olasznál?
- Igazán figyelmes, köszönöm. De én maradnék az olasznál, ha már úgyis olaszban vagyunk - felelem a szokásos halkan és mosolyogva. Azt már megtartom magamnak, hogy Erik mellett sok mindent volt lehetőségem megkóstolni, ami a hazám különlegességeihez tartozik.
- Rendben, akkor az olaszt kérnénk. – engedi partnerem útjára a pincért.
~ Ehh… nekem már most sok ebből a környezetből… ébressz fel, ha végeztetek ~
~ Mintha menekülnél… ~ gondolatban elkuncogom magam.
~ Még mit nem… de a fejedben nincsen mosdó, szóval téged foglak igénybe venni, ha felfordul tőle a gyomrom… ~
~ Persze-persze… de jelen pillanatban nincs is gyomrod ~ kötözködöm vele, de választ már nem kapok.
- Öhm... Remélem, nem hoz zavarba a kérdésem, te eszel húst? - kissé oldalra billentem a fejemet a kérdésre.
- Miért kéne, hogy zavarba hozzon? - érdeklődöm őszinte meglepettséggel. Igazából nem nagyon értem, hogy miért kérdezte ezt. - De igen, eszem húst. Miért?
- Egyáltalán nem kell. Igazából én se tudom, csak érdeklődtem. Arra gondoltam megkóstolhatnánk a citromos kacsasültet, aszalt szilvával és lila káposztával. Mit szólsz?
- Rendben van. Igazán finomnak hangzik. - gondolkodom el hangosan. Még mindig nem tudom hova tenni, hogy ennyire figyelmes így, ismeretlenül. De igazán jól esik. S mivel ilyen, így félre is teszem, a kezemben szorongatott étlapot. Még csak ki sem nyitottam. Ekkor tér vissza felszolgálónk, s nevéhez hűen ki is szolgál minket.
- És mit parancsolnak enni? – veszi kézbe a jegyzettömbjét.
- Megkóstolnánk a kacsasültet. – teszi meg a rendelést Eduardo.
- Kacsasült... - motyogja magában a pincér miközben felírja a rendelést. - Még valamit? – kérdezi. Eduardo nemet int a fejével, majd kérdően rám néz.
- Köszönöm, nem - felelem mosolyogva. Kezembe veszem a poharat és Eduardo felé emelem, mikor a pincér távozik.
- Egészségedre.
- Salute - mondom én is, ahogy megcsendül a két üvegpohár, mikor összeérnek. Kortyolok a borból, ízlelgetem. - Hmm, igazán finom. - összegzem a megfigyelést.
- Remek választás volt.
- Köszönöm - mondom kissé pirulva. - De csak a szerencse vezérelt.
- Na és mi járatban errefelé? - ennyit a nyugodtságomról. Tökéletes zavarba jövök a kérdésétől.
~ Hmm, nem is tudom… egyszer csak ebben az országban ébredtünk, egy cuki kis cellácskában… ~ ezek szerint még sem alszik.
~ És szerinted tényleg ezt kéne mondanom neki?! ~
~ Tőlem akár ezt is mondhatod neki, bár több bajt okozna, mint hasznot, de legalább megverhetném ~ kuncogja.
~ Na persze… valami használhatóbb ötlettel is előállhattál volna ~ szinte érzem, hogy megvonja a vállait, jelezvén, hogy a legkevésbé sem érdekli a dolog. Én pirulva próbálom kivágni magam a kínos helyzetből.
- H-hát... olyan világnézés féle okból... - azt hiszem, ez nem lett túl meggyőző.
- Én munka ügyében vagyok itt.
~ Szerencsém lenne? ~
~ Nincs az az isten, hogy ezt megette… ~
- Egy nagyvállalat egyik régebbi ügyfelét kellett felkeresnem, hogy befizesse elmaradásait. Gyorsan lebeszéltük és sikeres volt a dolog, rendben ment minden.
~ Aham… pont úgy nézel ki öcsém, mint egy aktakukac… elektromos kis sámli legyek, ha ez igaz ~ Miután megállom nevetés, sőt: arcrándulás nélkül, Aina kommentjeit, kicsit összeszedem magam.
- Ohh, ön üzletember lenne? Ne haragudjon, de nem gondoltam volna. - mondom mosolyogva.
- Tegezhetsz nyugodtan, engem nem zavar, remélem téged se. – egy kevés hatásszünet - Igen, lényegében üzletember vagyok, bár én inkább csak diplomáciai kapcsolatokat folytatok, nem foglalkozom a számokkal. - Ráfüggesztem szemeimet, úgy hallgatom.
~ Olyan fesztelennek tűnik. Vajon ilyenek a normális emberek? ~
~ Lehetőleg a kezét azért ne kérd meg ~
~ Menj a fenébe! ~
~ Na persze, és akkor ki véd majd meg? Monsieur Irodista? Mert majd még valaki idegenre bízlak, hát nem. ~
- Óóó, nézd megjött a kacsa! - Mosolygok rajta, visszafogottan. Aztán én is felnézek a megérkező tál láttán. Csak most tudatosul bennem, hogy egy két személyes tálat kaptunk.
- Hűű... ez igazán... jól néz ki. - mondom. - Visszatérve. Nem, nem zavar. - Aina még azelőtt leállít, mielőtt megint túlzott mesébe akarnék kezdeni:
~ Eszedbe ne jusson! Semmi nem bizonyítja, hogy nem ellenség. Ne add ki magad! ~
~ Jól van, tudom-tudom ~ engedek neki. Végülis igaza van. Nekem nagyon szimpatikus Eduardo és szeretném hinni, hogy nem csak álca a kedvessége, de…
Amíg a gondolataimba és a fejemben lezajló beszélgetésbe merülök, addig szedek a felszolgált ételből. Megvárom, amíg Eduardo is kiszolgálja magát.
- Jó étvágyat.
- Bon appétit! – mondom én is, majd nekilátok az evésnek. Be kell látnom, már az első falat után, hogy ez igen finom és legalább olyan jó választás volt, mint a bor. Evés közben nem szólunk egymáshoz, mindkettőnket lefoglalnak a gasztronómiai élvezetek. Nyugodtan falatozom, nem sietem el. Kettőnk közül, csak Ainának szokása, hogy gyorsan legyűri, ami előtte van. A gyomrunk viszont egy, s ennek köszönhetően meglepően sokat tudok enni a termetemhez képest. Ez nagyjából azóta van így, hogy elkezdtünk kommunikálni egymással. Volt már pár pironkodtató pillanatom emiatt, mikor észrevételezték eme szokásomat, de mit tehetnék? Azt hiszem, elég sok energiát használunk el, így ketten. De Eduardo nem teszi ezt szóvá szerencsére, pedig előbb fejezi be az evést nálam. Türelmesen megvárja, hogy befejezzem az evést. Mikor ez megtörténik, int a pincérnek, aki rögtön oda is jön hozzánk. Eduardo szó nélkül kifizeti a számlát, nekem éppen csak arra van lehetőségem, hogy szóra nyissam a számat, majd végül becsukjam anélkül, hogy szólhattam volna.
~ Örülj neki, mi valószínűleg úgysem engedhetnénk meg magunknak ~
~ De akkor is! ~
~ Ha akkor is, ha nem, már mindegy. És különben is azt mondta, hogy meghív. Piros pontot nekiii! Buksisimi ~ nevet.
~ Szörnyű vagy ~
~ És élvezem. ~
Amint Eduardo befejezte a fizetési ceremóniát, még megiszom a borom maradékát, majd őt követve, egy köszönés után kilépek az épületből, és beleszagolok a friss, esti levegőbe. Szeretem ezt a napszakot.
- Hol szálltál meg? - Eduardo-ra nézek, ahogy nekem szegezi a kérdést.
- A Sant'Angelo-ban. Nincs olyan messze. - felelem neki bárminemű gondolkodás nélkül, meg is kapom érte a magamét.
~ Persze, hogyne. Azt nem akarod megmondani, hogy a maffiához tartozunk? Vagy hívd meg éjszakára. Nem is… még most add a kezébe az egyik tűmet, úgy sokkal könnyebb dolga lenne… ~
- A Sant'Angelo? Az egy igazán szép hely, elkísérlek rendben? Nem biztonságos egyedül sétálgatni ilyen későn.
~ Látod? ~
~ Nem jelent semmit ~
~ Túlliheged ~
~ Csak óvatos vagyok ~
~ Hahh ~ Hálásan néztem fel rá. Habár Aina ott van nekem és megvéd, én mégis hálás vagyok a figyelmességéért.
- Nagyon figyelmes. Igazán köszönöm. - mosolygok Eduardora és elindulok a hotel irányába, az oldalán.
- Azt tanácsolom menjünk a parkon át, az sokkal hangulatosabb és a lámpák megvilágítják az utat. – mutat a megfelelő irányba. Elgondolkodom rajta, hogy vajon gondolatolvasó-e, vagy csak véletlen, hogy így telibe talált? Mindenesetre a felvetésére felcsillannak a szemeim.
- Ez egy nagyon jó ötlet - mondom halkan, de észlelhető lelkesedéssel. Kissé meg is szaporázom a lépteimet, hogy mihamarabb az imádott környezetbe léphessek. Már abban a pillanatban jobban érzem magam, ahogy rálépünk a terméskövekből kirakott útra, melyet végig szebbnél gyönyörűbb fák szegélyeznek. Csillogó szemekkel nézek végig rajtuk, és az egész parkon. Na ezt nevezem én hangulatosnak. Nem messze egy fahíd nyújtózik a tó fölött. A parkon belül számos út vezet, melyek mentén virágágyások fekszenek és igen régi, de annál jobb állapotban lévő padok. Az összes kedvem elveszítem arra nézvést, hogy visszamenjek a szállodába. Ez a környezet sokkal jobban vonz. Ahogy beljebb lépünk, ismételten a simogató levegőbe tartom arcomat. Tüdőmet megtölti a föld és a növények illata. Kedvem lenne odaszaladni az egyik fához és megölelni azt, de azt hiszem, ez elég furcsa lenne, így inkább visszafogom magam. Meg kell elégedjek a gyönyörködésben.
- Ha szükséged lesz valamire, csak hívj fel. – rezzent fel kísérőm hangja. A fény ugyan nem tökéletes, de még így is látom, hogy elpirult, ahogy nekem nyújtja a papírdarabot. Nem tudnám megmondani, hogy mért, de ez igazán tetszik. Mosollyal felelek, eme reakciójára.
~ No comment ~
~ Illúzióromboló ~
~ Na és? Az a dolgom. De nem vagyok papagáj, hogy ismételgessem magam ~
- Rendben. Köszönöm. - veszem el a papírt, majd magam is zavarba jövök - Azt hiszem, nekem is illene hasonlóval viszonoznom, de én... nekem nincs telefonom - mondom zavartan, miközben a papír cetlit szorongatom.
~ Milyen szerencse, hogy nincs… a végén még tényleg megadnád neki… de igazán megkapóak vagytok… olyan, mintha shoujo mangát olvasnék ~ Ainát pedig igyekszem figyelmen kívül hagyni.
- Nincs? - lepődik meg szemmel láthatóan. Végül csak vállat von, elmosolyodik és továbbindul.
- Hát... eddig még nem volt rá szükségem, így... - motyogom halkan, miközben követem őt a fák közé vezető úton.
- Addig jó amíg nincs rá szükséged. - nevet fel zavarodottan. Valószínűleg látszik rajtam az értetlenkedés, mert rögtön magyarázatba is fog. - Mármint... téged legalább nem zargatnak telefonon akkor. – néz rám mosolyogva.
- Hát tényleg nem - adok igazat neki, miközben arra gondol, hogy úgy elég nehéz, ha nincs is kinek. De ezt nem mondom ki. Ezt a pillanatot választotta egy idegen, sötét öltönyös férfi, hogy előugorjon a semmiből, pontosan elém. Még felfogni sincs időm, hogy mi történik, már érzem is az ismerős tompaságot.

(Aina)

Hogy miért tudtam, hogy ebből még baj lesz?! Camille-nak igazán szerencséje van, hogy van, aki figyel helyette is. Amint kiélesednek az érzékeim, már hátrébb is ugrom a támadó elől, - mert nyilvánvaló, hogy az - zsebre vágom azt a hülye cetlit, hogy kezem felszabadulhasson, és már nyúlok is a tűimért. Mire ezt a mozgássort befejezem, már az idegen kezében is van a fegyvere. Hurrá. Lőfegyver, mert miért is ne. És persze: használja is. Hang szinte nulla, így hamar eljutok a felfedezésig, hogy hangtompítót használ. De azt akkor vajon miért nem látom? Könnyítő körülmény: láng szintén zéró. Én mégsem vagyok boldogabb. Visszatért az a különös érzés, ami Ed megjelenésekor. Csak én gondolom, hogy ez rossz jel? Hát sok időm nincs ezen gondolkodni, mert mint említettem ugye, a stukkerek azért vannak, hogy használják is őket. Az ipse keze célra mozdul, vagyis felém. Én meg nem vagyok teljesen hülye, szintén mozdulok, az ellenkező irányba és előre. Úgy tűnik a szerencse nekem kedvez, mert nem talál el. Éljen a reflex, ellenben átok Camille ruházkodására. Legszívesebben letépnáém magamról ezt az átokverte szoknyát, mielőtt felbukom benne, de erre persze nincs időm. Mialatt én gondolkodom, a robotpilótám helyettem is ütésre lendíti a kezem, de csak a levegőt szelem. Egyik ütésem a másik után indul útnak, de csak a levegőt csépelem, mert ez a pokolfajzat minden kezdeményezésem elől kitér. Mikor végre azt hiszem, hogy kellő közelségbe kerültem, hirtelen távolabb kerül tőlem. Legalábbis azt hiszem. Csak pislogok, mint szűz a fürdőben, hogy ezt meg hogy a fenébe csinálta?! Még mindig éljen a robotpilóta, az cselekszik helyettem is, így a támadásaim nem szünetelnek, egyszerűen nem hagyhatok időt neki arra, hogy megint csúzlizni kezdjen.
~ Camille… ~
~ Nem. Mégha lenne is lángja, akkor sincs olyan, aminek ilyen teleport szerű ereje lenne ~
~ Akkor mégis mi a f***om van itt?!?! ~
Ha ez nem lenne elég a tökéletes boldogságomhoz, hirtelen egy plusz adagot kapok a furcsa érzésből, ami egész este alatt bökte a csőrömet. Ezzel majdnem egyidőben, eltűnik előlem az ellenfelem. Szoborrá merevedek egy pillanatra és persze keresni kezdem a tekintetemmel, de eredménytelenül. Ekkor felötlik bennem valami, hátrapillantok és láss csodát: lila lángok.
~ Na basszus, hát nem megmondtam?! ~
~ Mit akadsz ki, amíg velünk van? Addig jó, amíg egy illuzionista a te oldaladon áll ~
~ Hát ettől nem érzem magam jobban ~ morgom, de azért visszamosolygok. Versenycsiga legyek, ha nem sír le rólam, hogy nem Camille vagyok. Ez az egész cselekménysorozat csupán pár másodpercig tart, én pedig már fordulok is vissza, és keresem az ellen illuzionistáját, mert nem kell Nobel-díjasnak lennem ahhoz, hogy rájöjjek, hogy egy rohadt illúzióval keltem harcra.