Camille (Aina) Milena
Hozzászólások száma : 28
Join date : 2012. Nov. 07.
Age : 35
Tartózkodási hely : Keress egy erdőt vagy parkot, és ott a legeldugottabb helyen
Karakterlap
FV:
    (16500/28000)
Család: Szabadúszó
 |  Tárgy: Camille (Aina) Milena Hétf. Jan. 28, 2013 3:43 am | |
| Öntudatra ébredés
1. fejezet
(Aina szemszögéből)
~Sötétség. Tompa csönd vesz körül. Mi? Nem, mégsem. Mintha zajokat hallanék. Furcsa ez az érzés… Félelem, rettegés… magány… keserűség… de hiszen ezek nem is az én érzéseim. Mégis érzem őket, távolról, majdnem olyanok, mintha a sajátjaim lennének. ~
- Neeeeee! – hallok egy síró-könyörgő hangot ~ Ez az én hangom! Mi van?! ~ Érzem a testem, de nem hallgat rám. ~ Nem akarom! Félek! Miért? Miért bántanak mindig? Miért nem kellek senkinek? Miért nem szeret engem senki? Valaki… mentsen meg…~ hallom a gondolatokat is, mint a szavakat, bár az utolsó mondatok egyre elhalóbbak, gyengébbek. ~ De gondolatoknak kellett lenniük, hiszen a szám nem mozgott. ~ Teljesen összezavar ez az egész. A tompa érzés, ami a testemhez köt, mégis olyan, mintha nem is az enyém lenne. A másik tudat, – mert annak kell lennie! – amit úgy érzékelek, mint a sajátomat. ~ De ki is vagyok én?~ Nem találok választ. Töröm rajta a fejem, egyre jobban, keresem a létezésem bizonyítékát, okát, értelmét. Emlékeket, vagy bármit, ami ehhez a világhoz köt. Léteznem kell, mert van öntudatom. Ennek ellenére olyan érzésem van, mintha csak a háttérből figyelnék valaki mást, belelátva annak a gondolataiba, érzéseibe. Egyre kuszább a dolog. Minél jobban akarom, annál távolabb vagyok a megoldástól. „Camille” jelenik meg egyszer csak a tudatomban a név. ~ De ez nem az én nevem… akkor kié? ~ Visszhangzik bennem a kérdés, de nem koncentrálhatok rá túl sokáig, mert arra leszek figyelmes, hogy megszakadnak a hangok, az idegen tudat elhalványul. Érzem, ahogy élesednek az érzékeim, tisztábbak a hangok és illatok. Egészen közvetlenül érzem a testem. ~ Mi ez? ~ Lassan kinyitom a szemeimet. Pár másodpercig elvakít a fény, csak színes cirkalmakat látok futkorászni, soká tisztul a kép. Egyre hevesebben ver a szívem, hallom a vér dübörgését a fülemben. Körülöttem fájóan élesen, furcsán ismerős hangok csendülnek fel izgatottan.
- Ébren van?
- Mi?! De az lehetetlen!
- Jöjjön, nézze meg! – zavarodottak. Ezzel tehát nem vagyok egyedül. ~ Vajon miért ilyen ismerősek ezek a hangok? Tudnom kéne, hogy kik ők? Úgy érzem, hogy tudnom kéne. ~ Felnézek, tekintetem elszakítom a vakító lámpa fénykörétől. ~ Magas, fehérruhás emberek. Felnőttek. Orvosok. Hogy honnan tudom? Fogalmam sincs, de azoknak kell lenniük. ~ Érzem a tűt a karomban, nem most került oda, de csak most vettem észre, hogy ott van.
- De ennek az altatónak régen ki kellett volna ütnie!
- Még mindig kapja… de ha ennél is többet adunk neki… - enyhébb aggódást érzek ebből a hangból.
Enyhén még bódult vagyok, szép fokozatosan tisztul ki teljesen a fejem. Léptek zaját hallom, rohangálnak ide-oda. ~ Hallom a hangjukat, de nem értem mit mondanak. ~ Arrébb állnak, beszélnek valamiről. Nem akarják, hogy halljam. ~ Mintha eljutna hozzám a szavaik értelme… ~ gondolom ironikus hangvételben. Furcsa tekintettel néznek rám. Egyre több a kérdés, ami megfogalmazódik bennem. Kérdések, válaszok nélkül. Most jövök rá, hogy nem tudok mozdulni. Csuklóimra és bokáimra szoros kötések feszülnek. ~ Miért? ~ Újra és újra próbálok mozdulni, eredménytelenül. Feszengenek az izmaim. Valószínűleg nem szokványos reakciót alkotok erre a felismerésre, mert egyre furcsábban néznek rám. Dühös vagyok, és egyre dühösebb. Egyetlen értelmesebb fazon van közöttük, legalábbis ez a tippem. Felfedezte a kommunikációt, mint olyat. Hozzám lépked, fölém hajol kissé. Fogalmam nincs mi járhat a fejében. Magas ember, világos bőr, fekete haj, zöld szemek, keskeny szemüveg. Ez lenne róla a mélyreható elemzésem. Még.
- Camille, legyél jó kislány. Tudod, ha ellenállsz, azzal csak magadnak ártasz.
~ Milyen álszent mosoly, milyen hamisan csengő szavak. Tévedtem, mégsem értelmes, csak egy manipulatív barom! Ráadásul… ~
- Én nem vagyok Camille! Engedjenek el! – kiáltom ingerülten, amennyire csak ez egy kislánytól telik. Látom, ahogy kitágulnak a pupillái. ~ Megleptem. ~ Hirtelen nem reagál, így kapok némi gondolkodási időt. ~ Na várjunk. „Camille”-nek hívott. Ez ugyanaz a név, ami az előbb felrémlett bennem… és az a furcsa érzés… az a másik tudat. Ahhoz tartozna a név? De akkor újra itt a kérdés: ki vagyok én? Mi vagyok én? ~ idáig jutottam a gondolatmenetben, mert úgy tűnik, hogy a beszédképes doki is magához tért a döbbenetéből. Most még különösebb tekintettel vizslat, mint egy gyerek, aki ajándék nyalókát kapott a fogorvostól. Újabb műmosolyt villant rám ~ Ez most tényleg azt hiszi, hogy hülye vagyok? ~
- Értem. – leül mellém egy székre. Elkezdi lassacskán kibontani a kezeimet és lábaimat a fogságból. ~Alábecsülsz, idióta ~ egyelőre nyugton maradok, beszállok a játékba, kíváncsi vagyok, mi fog kisülni belőle. – Akkor kit tisztelhetek benned? – érdeklődik álkedvesen. De sajnos ezzel az első kérdésével meg is fogott.
- Te nem tudod? – nézek rá hamisítatlan kislányként – De bácsi… ha te nem tudod, hogy én ki vagyok, akkor mondd meg kérlek, hogy miért vagyok itt? Nem emlékszem… nem emlékszem, hogy hogyan kerültem ide… - csevegem. Látom, ezzel újabb meglepetést okoztam. ~ Megetted. Stupide! ~ Improvizál. ~ De undorító vagy ~
- Jaj szegénykém. Elvesztetted az emlékeidet? Akkor engedd, hogy bemutatkozzam: je suis le médecin, Pierre. Nem kell félned, nem akarunk bántani.
~ Nem mi? Hülye hazug marha. Nem baj, hidd csak tovább, hogy én is hülye vagyok ~
- Pierre… - ismétlem el, mint egy gyp-s.
- Ügyes kislány – konkrétan kísérleti patkánynak néz.
- Pierre, miért vagyok itt? Beteg vagyok?
~ A barátaidat engedd közel, az ellenséget még közelebb ~
- Igen, kicsim. Azért vagy itt, mert beteg vagy. Mi pedig csak szeretnénk meggyógyítani. – negédesen. A cukros szirup, amit próbál beadni nekem, szinte kifolyik a fülemen.
Továbbra is ilyen negédes viselkedést tanúsított velem szemben. Nem tetszett nekem a pasas. Egyszerű kérdéseket tett fel, melyekre mégsem tudtam válaszolni, de ezt nem kötöttem az orrára. Mindig kikerültem valamivel a válaszokat. Mielőtt kisüthette volna, hogy magam sem tudok a feltett kérdéseire válaszolni, olyan két óra elteltével éreztem, ahogyan felsejlik halványan Camille tudata. Ébredezett.
- Pierre… - kezdtem el dörgölni a szemem, hogy kimenekítsem magam egy felettébb kínos szituációból – olyan… olyan álmos vagyok… - motyogtam. Szerencsémre nem látott át rajtam.
- Rendben van kislány, akkor most aludj – adta a kedveset és bekísért egy tiszta és szép szobába. Előadtam a kimerült gyerek című szerepet, teljesen megette. Szemdörgölve és ásítozva követtem, miközben kicsit körbenéztem a szobában. Hamar világossá vált, hogy valószínűleg a saját szobájába hozott be. Betett az ágyba, még be is takart. ~ Nem értem, hogy a felnőtt emberek miért gondolják azt a gyerekekről, hogy idióták. Mert mi a fenéért kell gügyögni… szerinted nem érteném meg, ha normálisan beszélnél velem? Bár én ezt annyira nem bánom, hiszen így csak az én kezemre játszol, marha ~ Engedelmesen befeküdtem az ágyba, most jött az álomba ájulok című jelenet. Hitelesre sikeredhetett, mert ezt is becumizta. Kapóra jött a hülyesége, mert így észrevétlen cserélhettem helyet Camille-al. Akárki is legyen az. Nem várt túl sokat, csupán pár perc telt el, hogy azt hitte alszom, és már vett is ki az ágyból. Éreztem, hogy haladunk. Bevitt egy sötét, és higiéniailag katasztrofálisnak jellemezhető szobába. Letett az ott lévő ágyra, cseppet sem volt gyengéd, csupán arra vigyázott, nehogy idő előtt felébredjek. Távozott, én pedig vártam. Hallgattam a surranó patkányok ütötte zajokat, a folyton próbálkozó villanykörte reménytelen sercegését. Megint rámtört az az érzés, a felködlő távoli tompaság. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam, és mint egy álomban, lassan aláhullottam a sötétségbe, a mákonyba, ahonnan csak megfigyelője lehettem az eseményeknek. Kíváncsi voltam, hogy most mi lesz. Meg akartam tudni, hogy ki és mi vagyok én, hogy hogyan osztozom egy testen valakivel és ő kicsoda? Megint elárasztottak a kérdések, amiket annak az idiótának nem tehettem fel. Sőt, ha őszinte akarok lenni, ezen a helyen senkinek nem mertem volna feltenni eme kérdéseket. Maradt a figyelés, és megbújás a háttérben. Így Camille tudatalattijából nem is volt nehéz ezt végigcsinálnom. Nem volt más dolgom, csak hogy ténylegesen ébren maradjak.
Megcsaptak az érzelmek. De mintha csak egy dézsányi forró vizet öntöttek volna a nyakamba. Elárasztottak. A legtöbb a félelemé és a kétségbeesésé volt. Éreztem mást is. Fájdalmat, és a forró könnyek csiklandozását az arcomon, ami most nem is volt az enyém. Éreztem a tehetetlenséget, a fájdalmat, a kapkodó légvételeket, ahogy előtört belőle a sírás. Megsajnáltam. Komolyan megsajnáltam. Bár azt nem értettem, hogy miképpen lehet ennyire elveszett. De talán majd idővel ez is kiderül a számomra. Gondolatai minden zavarodott és feldúlt hangja eljutott hozzám. ~ Szóval ő lenne Camille. Majd kiderül, hogy kedvellek e. De várjunk csak… mi ez az érzés? … Kötődést érzek. Hozzá. De miért, hiszen azt sem tudom, hogy ki és mi ő?! Mi a fene ez az egész? ~ Most megint eljutottam arra a pontra, hogy nem tudtam és nem értettem semmit. ~ A fene vinné el az egészet, hogy megint így jártam. Legalább lenne, akivel beszélhetek róla, de nem baj, megoldom egyedül is, elvégre ezért születtem.. na álljon meg a menet. Úgy tűnik, hogy mégis csak vannak infók itt, csak eszembe kellene, hogy jussanak. Hahh. ~ Megpróbáltam leállítani a gondolataimat, és csak nyugodtan lebegni, létezni valaki másnak a testében. A korábbi próbálkozásaimból ugyanis világossá vált, hogy az erőltetéssel nem segítek magamon. Figyeltem, ahogy Camille egy takarónak éppen nem nevezhető, mocsoktól szürkéllő rongy társaságában bebújik az ágynak gúnyolt, öntöttvas szerkezet alá, ami még csavarokkal is a földhöz volt rögzítve. Camille összegömbölyödött, reszketése lassan elmúlt. ~ Mintha ez az ágynak nevezett romhalmaz bármitől megvédhetne… ~ Mégis. Megnyugodott alatta. Tipikusan gyermeki gondolkodás, hogyha elbújsz a szék, asztal, vagy ágy alatt, akkor ott vélhetően biztonságban vagy, még akkor is, ha a szörnyek éjszaka ezen helyekről szoktak előmászni. De Camille nem félt a gyermekek fantáziájában megszülető rémektől. Nem aggódott a Mumus miatt, vagy nem csapta ki sikítva a biztosítékot, amikor a karjához súrlódva elszaladt mellette egy patkány. Sőt. Kinyújtotta az állat felé a karját, amely félelem nélkül szaladt oda hozzá, megszaglászta, majd hagyta, hogy megsimogassa. Ezt nevezem én gyerekmesének. Órák teltek el eseménytelenül. Az egyetlen, ami mozgás volt cellánk környékén, a rendszeres ellenőrzés. Ez nem lehetett szokványos, mert Camille-tól zavarodott és ijedt érzelmek áramlottak felém. ~ Ezek szerint rám kíváncsiak. Olyan jól előadták, hogy jól bánnak velem, most aztán aggódnak, mikor ébredek fel megint. ~
| |
|
