James Francis Devlon
Hozzászólások száma : 6
Join date : 2013. Feb. 12.
Age : 28
Karakterlap
FV:
    (15000/28000)
Család: szabadúszó
 |  Tárgy: James Francis Devlon Kedd Feb. 12, 2013 8:04 am | |
| Név: James Francis Devlon
Közismertebb nevén, James.
Kor: 16
Születésihely: New York.
Láng: vihar
Család: nincs
Kinézete: Rövidhajú, fésületlen, és összevisszaálló. Érdektelennek tűnő arckifejezés, szemei barnák, nem jellegzetesek, kivéve, ha esetleg túltöltődnek benne a képességei. Tömzsi, széles vállú, de keskeny csípőjű, 159 centiméteréhez nagylábú, és nehéz, aminek az az oka, hogy rengeteget mozog, fizikailag megterheli magát. New York városához illően, szinte mindig márkás ruhát hord, és deszkás cipőkben jár, egy kicsit kint hordja a boxerét, de életvitelileg sem teljesen vonz a nőkhöz. Betud melegesedni, de csak annyira, hogy furcsán beszél.
Jelleme: Sokat beszél, és rengeteget, számára az ismerkedés, egy elementális, és elkerülhetetlen dolog, soha nem ragad le semminél, kivéve azt a dolgot, amit majdhogynem születése óta szeret. Imád rajzolni, az élete a képregények, és saját életét megmásítva, készít egy szuperhős sorozatot, amiben szerepel a képessége, és mások képességei. Azt vallja, hogy az ő élete majdhogynem olyan mint Clark Kenté. Ha lelehetne lőni, akkor is feléledne hamar, nem hagyja magát belesüllyedni az önmarcangolásba, vagy a keze hiányának, hiába kell újratanulni rajzolni.
***
Az életem, elmondhatom, hogy olyan, mintha a pókembert a kriptonról küldték volna a földre, ahol a családja, hosszú megfigyelés után, sokkal jobb szülőkhöz adtak volna. A szüleim szerint, csendes voltam, és nem nagyon sírtam, ezért lettem később olyan szófosós, mintha életemben addig néma lette volna, és most élvezném a hangomat. kisgyerek korom óta élek New Yorkban, azt hiszem ide is születtem, mert nekem a magasba karoló irodaházak, és közéjük beszorult emeletes bérházak olyanok, mintha énrám vigyáznának, hamar éreztem úgy, hogy minden épületet, a miénken kívül, meg kell járnom. Nem a hagyományos módon kezdtem el ezt az életet, de mindig olyan voltam, mint Peter Parker, csak nem volt pókhálóm, és nagyobb eséllyel eshettem el, az ötödik emeleti párkányról. Meghatározott engem az, hogy mozogjak, hét-nyolc évesen nem jutottam olyan messzire, vagy magasra, de tizenévesre serdülve már akár én lehettem volna a város hőse, kivül hordhatnám az alsómat, és bűnözőket üldözhetnék. Persze az életstílusom miatt menőnek számítottam az iskolában, és szerettem verekedésbe keveredni. Azt hiszem, én nyugodt ember vagyok, de amikor elkap az adrenalin beteges energiák todúlnak fel belőlem, mintha Hulkká változnék. Ha verekedtem, és azt hiszem, ez többször is előfordult, hiszen álltam a menők hjierarchiai létráján, úgy éreztem, hogy az ereim szénnéégnek, a bőröm felszakad, és mintha elsötétült volna, vagy vörösbe fordult volna egy pillanatra az iskolaudvar. Kosarazók álltak meg, akár még a levegőben is, és lányok figyeltek suttogva engem, és azt aki az ellenfelem volt. Mondhatni tökéletes voltam. Parkuroztem, számomra az, sokkal félelmetesebb volt, amikor a párkányra taposva, a lábaim egyszerre kifordultak, és tíz évesen az mentette az életem, hogy voltak barátaim, és hogy az öregek épp kiterítették az épületek oldalán a ruháikat. Azt hiszem egész eddigi életemben, azt érezhettem egyedül izgalmasnak, ami kitaszít az életemből, és majdhogynem megöl, akartam az erősebekkel küzdeni, akkor is ha én maradtam alul. Muszáj volt az életnek egyensúlyba billenteni, ahogy Clarknak is ott van a kriptonit, nekem is kellett egy defekt, amitől elmúlt a lényem eredendő varázsa, és amit szégyellhettem, dugdoshattam, hiszen nem féltem jobban mástól, mint a betegségektől. A maradandó szenvedéstől, amit okozhattak. Nem a náthára gondolok.
Hanem a melegbetegségekre.
Mert rájöttem, hogy az ellenfeleimet látni, érezni a körülöttük zsibbadó energiát, magamba szívni az izzadtságot, és a port, nyerni vagy veszteni ellenük, élvezetet okoz, és hiába rajongtak körbe, az osztálytársaim, a felsősök, hiába csókoltam meg a lányt a suli hátsó részében, titokban, nem változott az unalom egyre erősödő érzete. Csak akkor voltam erős, és éreztem a világot mozgásban, ha az adrenalin a fejemben söpört végig. Akkor még nem tudtam, hogy nem ez az igazi ok. Mint minden mutánsnál, velem is meg kellett történni a katarzisnak, ami kibontotta a lényem, az okot arra, hogy nem tudok megállni. Mintha mindig fel lennék húzva.
Sem a nők, sem a férfiak, sem a pillanatnyi repülés, volt valami bennem, amit ezek nem békítettek meg. A szüleim pedig annyira féltek, hogy a hiperaktivitásom, valami kiskori trauma, amikor is nem sírtam, és ez félelmetes volt, annyira féltek, hogy erőszakkal kényszerítettek bele az új hobbymba, minden szeretetükkel, beírattak fizika szakra, édesapám egyetemi székén, a nálam briliánsokkal intelligensebb tanulókhoz.
...
Hatalmas grádiusz volt nekem, hogy, mert egészen eddig a gimnáziumi tanulási rendszer nem okozott nekem élvezetet, szóval a fizika valami új életjelenséget jelentett nekem. Nem azért mert imádtam bonyolult képleteket bemagolni, hanem mert életem első, mondhatjuk úgy szerelme, volt egyben az az ember, aki tanítani kezdett. Aki a hiperaktív, gyakran éjfélre hazaérő gyereket, aki úgy lépi át a küszöböt, hogy az Édesapja, gatyában, és egy fogasról lerántott kabátban rohanva kell, hogy elvigyen a sürgősségire, Ó, őt, képes volt lefoglalni. Azt a látszatot kelteni, hogy amit ő csinál, az számomra érdekes. Máig nem tudom, eljutott-e őhozzá amit érzek. Magas fickó volt, akit kirúgtak a NASAtól, mert azt mondták megbolondult, lángokról beszélt, amikkel robotokat lehet vezérelni, meg az kezdte mondani, hogy az alvilág ellopja a tudománytól a leghatalmasabb erőt, ami békét teremthet. Ő volt az a tipikus, fekete, fésületlen hajú, kék szemű, kialvatlan arcú, világos bőrű férfi, akinek az elméjét kitaszította a világ, és pont az én Édesapám jutatta be, ide az egyetemre, a fizikai tanszékre kutatni. Ő pedig hálából, először csak fizetség gyanánt elkezdte nekem megmutatni a távirányítós kisautót szétszerelve, és úgy boncolhattam aztán én is, mintha békákkal tenném, de ezek soha nem éltek. Mi adtunk neki látszólagos lelket, és elhitettük magunkkal is, hogy teremtünk. Igaz, ez az új foglalkozás nem tudott leszoktatni a veszélyes életemről, de már hazaértem tízre, és együtt vacsorázhattam a két húgommal, édesanyámmal, és édesapámmal. A nem igazi családom olyan igazi volt mégis, a negyediken laktunk, a húgaim, most léptek a pasizós korszakba, anyám megtalálta újra önmagát, és levágatta nyakigérőre a haját, sminkelt, édesapám igazi egyetemi dékán külsővel boncolta a csirkét az asztalfőn, minden szép volt. A titkomat is megtarthattam.
...
Március volt. Leraktam a táskámat a laboráns elé, a fogasra, mert odabenn nem vihettem, csak saját magam, azt is a szögreakasztott köpenybe bújtatva. Ahogy bementem a kivilágított, néptelen folyosóról az alagsori laborba, megcsapott az elektromosság szaga. Olyan volt, mintha a pvc padló, keveredne a szőnyegrojtok illatával, és mintha a statikusság töltöttsége rázná a karjaid pihéit.
- Jóreggelt Mister bá’! - azért hívtam Uram bácsi-nak, mert a keresztnevét tudtam csak, ami Frank volt, viszont nem voltam képes egy ilyen mérvadóan intelligens férfit le Frankezni. Felémfordult, egy borzadájos mérnöki szemvédő volt rajta, gumikesztyűk, előtte lombikok, és egy gyűrűt forgatott az ujjai között.
- Gyere ide, mutatni akarok valamit! - szokatlanul izgatott volt, az egyik főzött műszert majdnem leverte, a asztalvégből, a vállamhoz ért, és most megpróbáltam a feltörő ingert figyelmen kívül hagyni. Az asztala a labor közepére volt húzva, és minden technikai dolog, el volt hányva a sarkokba,a szekrények elé, szétszórtam kibelezett dobozok, ő az ujjamra csavarta azt a gyűrűt amit úgy szorongatott, egészen eddig nem láttam, de ha most megkéri a kezem, elájulok. Az előbbi műszert az asztal közepére behúzta, és felállította, egy óramű belsejének tűnt, csavarok figyeltek állottan. Feltolta a szabad kezével a viharvert szemüvegét, és a kék szemeiben remegett. Mit találtál? - Ha működni fog, akkor, bebizonyítom, hogy léteznek! Léteznek…
Valami mániája volt ez a mutáns maffia téma. Képregénybe illett. Mivel, mert már 10 re otthon voltam, és a tanórák alatt is volt ötletem, rajzolni kezdtem. A kezdeti sikertelenségből egyre érdekesebben kezdtek a karakterek kialakulni. Ő is szerepelt, ezzel a lelkesedésével. A jobbom középső ujjára húzta a bizsut, nonfiguratív domborok fogtak körbe egy vörös, domború, átetsző lapot rajta. - Ezt az ékszert én csináltam, ezekből! - söpri magához az üres lombikok, többféle színtől megfogott üvegeit. - Azt akarom, hogy te is kipróbáld, mindegyiket - mégtöbb gyűrűt szórt ki a zsebeiből. - Nem vagyok bolond fiam! - keresni kezdte magát az ujjaival a hajában egy pillanatra.
- Semmi baj, szívesen segítek, de mit is? Mondjam, hogy igen?
- Itt van egy lyuk, ebbe tedd a gyűrűd fedelét, és… gondolj erőre, energiára, mindegy milyen formában képzeled el, akár elképzelheted szélként, vagy viharként is! - A jobbom a szerkezetéhez rajta, és belenyomta az ökölbe hajtott kezemet a fedelébe, fogalmam sem volt, pontosan mi ez. Külsőre egy doboz volt, csavarokkal összetákolva, a belsejében az óramű, vörös volt a szegélye, a belső szín pedig szürke-és fekete. Nem akart alábbhagyni a rossz érzés, amikor megérintettem a bizsut, mintha mart volna. Be kellett csuknom a szemem, hogy el tudjak képzelni valami képességet magamnak, a robbanás, egy robbanásnál tartottam a saját magam által rajzolt képregényben. - Működik!
Nem mertem odanézni. - Nézd James, kifog nyílni!
Micsoda? Kinyitottam a szemem, és halvány vörös fényt éreztem, éreztem már azelőtt is, hogy a jobbom lezsibbad, de ez, azon is túltett, hogy elfáradok egy parkur nap után. Nem tudtam eldönteni, mi a csodálatosabb, hogy valamiért áramlik belőlem a piros szín, vagy ahogy látom a doktorúr pupilláit, amint nyeli az ú élményt.
Megállt az idő, és nem kérdeztem. Mára már rengeteget tudnék. Főleg azt, hogy, honnan tudta? Mármint azt, hogy, én nekem viharlángom van.
Először csak sípolt, mint a beélesedett bomba, aztán kicsapta magát, reteszek szakadtak zúgva, a balomat az arcom elé csaptam, ösztönösen, nem is fogtam fel, a lábaimról elestem, és végigcsapódtan a PVCn. Nem éreztem már akkor sem a jobbom, mintha feketelyuk szúrta volna ott a vállam, de első gondolatom is, Frank volt. Felakartam állni, de ültömbe sem jutottam el, a detonáció parazsa megkapott egy elektromos kábelt és beleégett. Pillanatok alatt csapódott ki az elektromosság, és robbantotta tovább magát, a balommal szorítani akartam a jobbom, de mindig luftot lőttem, nem éreztem továbbra sem, és nem érdekel olyannyira, Franket kerestem, amire a két lábamra tudtam állni, már füst oszlott abba a magasságba, és forró levegő szaga, érzése terjedt szét. A tudatom elhomályosult, de a lábaim mentek, nem tudtam hova tartok, de elestem valamiben. A balom tenyerét a felforrósodott szúró érzés ellenére is csúsztattam, akkor nem foglalkoztam azzal, hogy elcsodálkozzak azon, hogy lélegzem, sőt jól vagyok! Mert már mindent gyújtott magaután a tűz. Felismertem a bőrt, jobbára félig már belesült a padlóba, és akkor fel is fogtam, hogy nem élte túl, hiszen hogyan? Mint tizennégy éves, nem tudtam még, hogy én is csak azért élek, mert véletlenül csinált nekem egy képességgyűrűt. Sosem mondhattam el neki, téptem a hajába, hogy igaza volt, és ha kicsit fejleszti magát, megtanulhatja ezt az erőt.
A fejem az oldalába fúrtam, és összeszorítottam a fogam. Szúr a tűz, és nem néztem fel. A képességemet adrenalin pumpálta egyre magasabbra öntötte, ha felnéztem volna Frankról, láthattam volna talán, azt a gyönyörű burát, ami méterekre bontott karmazsinvöröset, engem védve táncolva, karöltve a baleseti tűzzel…
...
Nincs jobbkezem. Köszöntött egy hang. Felnyúltam a tenyeremmel a vállamig, és csak kötszerek tapintását tudatosította az agyam. Üvöltöttem, káromkodtam, hiszen kellett, nem figyeltem arra, hol vagyok, és nem érdekelt a társaságom, nekem a testem volt jobbára az egész életem, beleveszek, ha nem használhatom. Elveszett az önbizalmam, és sírtam. Legalább ezt is eltudtam kezdeni egyszer. eltelt öt perc, majd még harminc. Elkezdett a környezetem felkelteni az érdeklődésemet önmaga iránt, barackszín falak voltak, fehér szegéllyel valahol konnektor magasságban, fehérre meszelt padló, az ágyvégétől alig láttam, sima ágy, mellesleg, takaró, felültem a balommal, hogy a vendégemet is jobban lássam. Oldalra zuhant fejjel annyira nem sikerült, eddig, csak a prada cipőjét szögezhettem le.
Vastag, és magas volt, kék ingjében gyűrödtek a ráncok, mint az arcán, tarkopasz volt, és olyan fényes a fejebúbja, mint az öltönynadrágjában a szatén.
- Charles F. Xavier? Hova lett a kibaszott kezem? - köszöntem, és kérdeztem, attól fogva, nekem ez a férfi xprofesszor volt függetlenül attól, hogy sem telepata, sem tolószékes nem volt, de ugyanolyan kisugárzása volt, mint annak a diplomatának.
Na az volt. Diplomata. Bemutatkozott ugyan, de inkább az jutott el a tudatomig, amit mesélt. Azt mesélte, hogy van egy szervezete, ahol igazi hősöket nevelnek. Teljesen komolyan vette minden szavát. Mesélt Angliáról, a birtokáról, arról, hogy én a feltételezései szerint, hogyan élhettem túl. A kezemet a doboz szakította le, egy detonátor volt, amit a Professzorom talált, még azelőtt, hogy engem tanított volna. A NASA kiküldetésén volt, egy lehullott meteort keresett, de kiderült, hogy ami ott történt nem csillagászati volt, hanem alvilági. A professzorom, belekeveredett a Csillei maffiaügyelmekbe, és láthatta az igazi erőt is, ami egy lyukat vágott a földbe. Hiába szökött meg, hiába mondta a feletteseinek, amit látott, és hiába karolt fel engem. A keserű szájíz, az akkori depressziós, és a tudat, hogy elvesztettem a kezem, és a Professzorom egyazon időben, csak az ami végül rábeszélt, hogy elmenjek Xavier professzorral. Még ott, a magánklinikánt, ahova szállíttattak, diktálhattam egy levelet, az egyik kislánnyal, a nővér bögyös volt, és feszes, barnahajú, kis tündér. Megírattam vele a szüleimnek, hogy meghalt a Professzor, és szükségem van a környezetváltozásra. Azt hazudtam, hogy előkerült a nagybátyám, és elvisz Angliába tanulni. A többire nem emlékszem, mert levélírás után, valamit befecskendezett.
...
Minden megváltozott. Angliában esett, nem érdekel a Big Bang, sem a királynő háza. Nem a belvárosban, hanem annak külkerületében, egy kertesházsor egyik házában kellett laknom. Az ébredésem leginkább a karácsonyhoz hasonlított, a számat rágta, amíg a tudatom csipái, ki nem nyíltak, a tapétát fixíroztam először, bársonybolt kivort verve rajta, a felső diszítősorban, virágminták, barna volt, aranycsíkokkal, mögöttem bazi ablakok, ezt akkor fedezte m fel, amikor kijőve az alvás okozta sokkból, szinte borultam. Nehéznek érezte már akkor is az egész jobbom, aztán jött az éberfájdalom, és a kezemre kaptam. Mint egy, a húsomba hajított vasrudat, próbáltam magamból kicsavarni, aztán feleszméltem, nem fém tapintás volt, nem is fa, műanyagot éreztem, kar formában, lefelé hajlani. Vállból lefelé, ha nem is éreztem, és mozgott, de a szemem felfogta, hogy egy kar lóg, nehezedik súlyként, az ujjaimba fogtam az ujjait. Basszameg a kutya. Nagyon komoly.
Fejel vettem Az ajtót, a gardrób mellett, a folyosón majdnem felszaladtam egy kisasztalra, és vertem le a szőnyegre a vázát. A lépcsősorhoz kellett rohannom, ott álltam meg a talpaimon, azt hiszem az is most kezdett tudatosodni, hogy átöltöztetett kisgatyás, pólósra, gondolom ehhez a BJD embernagyságú kézhez is neki van köze. Éppenséggel majdnem nem tudtam meg, mert lendületből akartam belökni a lépcsőre. Tálcát hozott, megrakva, éppenséggel mindennel.
A rizsarész nem érdekes. Mesélt szervezetekről, hasonlókat is mondott mint a Professzor. A céljai is szinte megegyeztek. Ősszeakarja gyűjteni az ilyen embereket, és segíteni azokon, akiken kell. Éhezőkön, szegényeken. Az ölembe rakott tálcával ülök, a szobámban, az ágyaszélén, és hallgatom. Xavier professzor világot akar menteni, de akkor lennie kéne egy Magnetonak is nem? Nem nagyon van étvágyam, de eteti magát a pirítós, és itatja magát az earl gray. Ötóra lehet, délután? Tényleg annyi fele van.
- Műszertechnikus vagyok. A jobbkezed visszatudtam állítani sejtekből, de nem teljesen, így leginkább csak azt tudtam a testeddel elhitetni, hogy a műkarod, a te részed. Nem fog pokolian fájni, sokáig. - maygarázza. - Nagyon szégyenkezek. A profeszoroddal éppen egy hete akartam felvenni a kapcsolatot, mert halottam róla, végül örülök, hogy te élsz. Írtó szerencséd volt, hogy a rémület aktivizálta a képességeid, egy magasabb szegmensben.
Kenyérrel a számban hallgatok. Kitárja a kezeit, ő nem ül. - A jobbodban nem fogod soha érezni a lágnyomást, de a testedben igen. Megtanítalak rá, hogyan használd ez, és kárpótolni fog a tudat. - Valóban. Minden tudásom átfogom adni Franknek, ha meghalok. Azt akarom, hogy megtudja, ami az életévé vált, és most már az enyém is. - Érdekel a robotika?
- Érdekel.
...
Tanulni kezdtem. Azt mondta Xavier, hogy először csak az alapokat. Nagyon ritka volt, hogy balkézbe irányítsuk a lángokat, de nekem ott kellett hordanom egy gyűrűt. Ismertem, ezt csinálta a Professzorom. Ki lett tisztítva, kívül-belül, és gyorsabb volt a reakció ideje. A gyakorlótér a tetőn volt, be volt borítva fémmel, belülről, és valami másik anyaggal, amit nem ismertem, de elnyelte ezeket a képességeket. Nem volt túlrendezve, nekem a közepén kellett állnom. Addig nem tanulhattam a tényleges lánghasználatot, amíg fel nem erősödött olyannyira a jobbkezem, hogy széttudjon törni, vagy kivédeni a támadásokat. elmondta, hogy bomlasztó képességem van, és elmondta, hogy sokkal nehezebb azt megtanulni elsőre, hogy a kezeim elé irányítva a lángokat megjelenítsem, minthogy megtanuljam a jobbommal az ütések technikáját. Úgy kellett harcolnom vele, kiderült, hogy esőnek nevezett képessége van, és azzal védeni volt képes önmagát, szóval harcoltam ellene, egy hosszú fémrúddal nyitott, kétkezesen. A balkezem hátravolt kötve, rengetegszer ütött a falba, és főleg a gyomrom verte szét, mert az volt a legközelebb. A fájdalomtól akartam, hogy megjelenjen az erőm, ha nem is engedte, csak annyira, hogy megvédhessem a hasfalamat. Az edzés intenzív volt, nem tunyultam el, viharlángoknak nevezett képességem töredékei már feltudtak csikordulni, mint a rozsda, mart bele a fémrúdjába, ha a fejem, vagy a karom akarta ütni. Már képes voltam a jobbommal kettébe roppantani a könnyűfémet, fémlapokat kellett átvágnom, téglákra kifektetteket, mintha karatet tanulnék. Aztán bedurvult, reszeltcsövű puskát hozott, és golyókat kellett kivédenem, nemhogy, ha nem volt reakció időm, akkor a vállamba fordult a golyó (többször is megtörtént), vagy a rosszkezem mechanikáját cseszte széjjel (ez mégannyiszor), alig aludtam, vagy ettem,szinte a padláson laktunk, én ott is aludtam, mert éjjelente már erőm se volt lemenni az ágyig, inkbb kértem ide fel egy matracot. Az erőm pislákolva, de kezdett magához térni, bár nem érte el a balesetkor előtört szintjét, de következő év Januárjában, arra ébredtem, hogy világosvörös fény világit az arcomba húzott balomból. Kitágult szemekkel vettem tudomásul, hogy ég a gyűrűm, megint, és ezúttal sokkal tudatosabban.
Visszalettem iratva, rá két hétre az iskolába. Könnyen összebarátkoztam a gyerekekkel, bár az amerikai szlenget nem mindig vették jónéven. Az iskolám jónevű magániskola volt, ütött a Roxfortra, csak olcsóbb volt bejárni, mint oda. A képességeimről persze nem beszéltem, ahogy a jobbomal is vigyáztam, ne nagyon vegyék észre. Elő nap összeparáztam magam, hogy meglátják, de annyira szépen meg lett munkálva, hogy igazinak hiszik. Beszélhettem édesanyámmal telefonon, és estefelé, amiután megtanultam az emeletfizikát, eljártam edzeni. Visszatérhettem a parkur gyakorlásához, utcakölykök személyében társaságot is találtam hozzá. Iszonyat megterhelés alá vontam a rossz kezem, hogy erősödjön, nem tudtam még kihasználni a százszázalékában, olyan volt, mintha a saját kezemet csak 20%-ban érezném. Az órák alatt megint elkezdtem a rajzolást nehéz balkézzel, mind a mai napig. És elhatároztam, hogy fikció álcájában megrajzolom a lángokat, a maffiát, és a Professzoromat, és a képregényembe meghívom Xaviert is, az x-men formájában.
A nagybátyám, mert egy ideje így tekintettem Xavierre, hősöket akar teremteni, és én vagyok az első lépés ehhez. És várom azt a pillanatot, amikor beállíthatok a házunkban, egy felfedezettel, aki a második lesz, mint szuperhős, és mint a párom első.
És alig várom, hogy megismerjem a főellenségünket. Hogy teljes legyen a képregénnyé vált életem.
| |
|
