Honma Gregory Natsu
Hozzászólások száma : 2
Join date : 2013. Feb. 13.
Age : 27
Tartózkodási hely : Anglia
 |  Tárgy: Honma Gregory Natsu Szer. Feb. 13, 2013 6:05 am | |
| Név: Honma Gregory Natsu
Kor: 15
Faj: Ember
Testmagasság: 159 cm
Lángja: Felhő
Külső ismertető jegyek: Olyan, mint egy hangos törpe, és idegesítő is. Nehezen barátkozik, viszont mindig vannak emberek körülötte. Amit ő utál. Korcs, mint azok a menhelyi kutyák, amikről nem lehet megállapítani, hogy honnan származnak. Egyetlen tisztaság benne, azok a szemek, gyönyörű barnák, mint az olvadt csokoládé, talán csak erre lehet büszke. Világosbarna hajzatú, nem túlápolt frizuráról lévén szó, haja mindig olyan, mint a búzakalászok, ami furcsán hat világostól eltérő bőrszínéhez. Termete kicsit zömök, nagyon apró, alig éri el hogy százötvenkilenc centiméteres legyen, ezért sokszor nem vették figyelembe. Első ránézésre nem tűnik erősnek, de a feje kemény, mint a fakopáncs csőre, addig veri bele a fába, amíg el nem éri, amit akar. Nem érzi a fájdalmat. Viszont az érzelmi stresszre jobban reagál.
Jellem: Elviselhető gyerek. De fontos, hogy gyerek. Makacs, mindenben a saját feje után megy, akkor is, ha ez neki ártalmasabb, mint hasznosabb. Nem hajlandó elfogadni, hogy az edzések, és a saját maga megismerése a javára válna, nem pedig az ellenére, és eltökélte, hogy egyedül megismeri a saját korlátait. Látszik rajta fiatalsága, és éretlensége, felnőttnek hiszi magát, de ha baj van, megint gyerekké válik, a veszélyhelyzeteket nem tudja jól kezelni. Rendkívül jól bírja a fájdalmat, és gyakran észre sem veszi, ha megsérül, könnyen túl tudja magát hajtani, és hajlamos arra, hogy ne álljon, meg amikor kell. Van benne egy marha nagy szeretet hiány, és szeretne a figyelem középpontjában lenni, de nagyon félénk, és igazából nem mer barátkozni, vagy ismerkedni. Húzni kell a társaságokba, és rá kell venni, hogy sokáig maradjon egy helyen. Habár jól beilleszkedett az angliai utcagyerekek közé, néha úgy gondolja, az ő felelőssége az, hogy mi lesz a társaikkal, és néha túl sokat vállal fel. Valójában azonban ez csak megfelelési gőg, és nem érdekli őt senki, magán kívül, épp olyan gyerekesen cserben tudja hagyni az embereket, mint ahogy ki is tud állni értük, abszolút a hangulatához igazodik minden. Hős szerelmes, és tapló is tud lenni egyszerre. A lángjaival nem ápol jó viszont, fél tőlük, és nem meri előcsalogatni, mert eddig csak kellemetlen élményeket tapasztalt meg, ha szóba kerültek. Bár tisztában van azzal, hogy muszáj edzenie magát, hogy egyenes arányban erősödjön a lappangó erejével, nem vallja be még magának sem, hogy ezért van az egész. Képtelen egy helyre koncentrálni a figyelmét, ezért még az általános sem járta ki. Illegális kétkezi munkát végez, magas állóképessége miatt. Nincsenek még kialakult dolgok, amiket fontosnak tartana. Lassan fejlődik, de igyekszik. Sokat mozog, mintha sportolna valamit. Imádja a tüzet, de sosem okozna. Szereti azt az érzést, amit a lángok okoznak. Olyan, mintha ilyenkor érezne a bőre. Imádja a fájdalmat, hatalmas mennyiségű stressz szabadul fel belőle, ha valaki képes neki ezt az érzést okozni. Gyönyörként éli meg.
Tériszonyos.
Felszerelés: Van egy öt éves Adidas cipője, de lassan kinövi.
Élettörténet
Az volt az a nap, amikor feleszméltem, milyen gyerek is vagyok még, amikor a lángok elemésztették a testem. Milyen könnyen zuhanok bele a csöndbe, hallgatom újra a saját hangom, suttognak, hajtanak, hogy belenyúljak a fájdalomba, és élvezzem, ahogy ég a bőr, ropog a hús, eszméletlen!Különböző szülőkkel áldott meg a sors, vagy talán bolondokkal? Apámnak már csak a neve volt tiszta ázsiai, de több rasszból összekevert egzotikus hősszerelmes ember lett, akit jobban vonzott az igazi álom, mint amije van. Így szüntelen kergette a fiatal és ártatlan nőket, és ő akkor is mást kefélt, amikor megszületettem. Nem igazán érdekeltem. És az anyámat se. Egy ázsiai felesége lévén, durván ráragadt az értéktelenség, mindig csöndben tűrte, hogy nem létezik különösebben. Vagy csak a gyönyörű bronzbőrrel megszokta a rabszolgaságot.Egyértelmű volt. Sehova sem tartozom.Apa nélkül, a semmi nevelt, kéz nélkül, csukott szemmel. Azt hiszem, azért lett a középső nevem Gregory, mert az ment szülésem közben a tévében. Amerika. Az álmok nagyasszonya sem figyelte soha a szavaim, ráadásul messze voltam a tekintetétől. Toronyházak mosolytalan szürkeségében, ahol az ég olyan messze van, mint a metro a sikátoron át, az is eldöntetett, hogy hamarabb kerülök vagányok közé, mint az iskolapadba. Valahogy mindig lett, valahogy mindig alakult. A kisgyerekek mindig elvesznek az ilyen sötétben, még ha a napot is adják becenevéül, mert egyetlen ember, aki értette a sárga nyelvet, csak ezt tudta megjegyezni rólam.Natsu. Mert sárga a hajam. Vágytam egy célra, akartam, hogy legyek valami, de mindig visszahúzott az élet a maga egyszerűségében. Sokkal könnyebb volt ellopni a pénztárcákat, és játékterembe járni, mint azzal foglalkozni, mi lesz, ha tizenkét évesek leszünk.Az a dolog pedig hamarabb eljött, minthogy félhessek tőle. A maga rémisztő gondolatában. A toronyházak már összementek, de a rossz érzés és a bizonytalanság, a gyerekbandák léte nem akart elveszni a tudatunkból. Annyira megszoktuk a megállíthatatlan változást, hogy magunk is bizonytalanná lettünk, és a csapongó érzelmek befolyásában gyakran egymással is versenyeztünk. Valaki mindig elől akart lenni. Legtöbbször én vesztettem. - Gyenge vagy! - üvöltötte egyszer az akkori vezér srác, mielőtt hasba rúgott. - Ilyenek nem kellenek! - Üss addig, amíg be nem bizonyítom, mennyire erős vagyok!A fájdalom hamarabb lett a megszokott, mint normális. Én sem voltam soha normális. Kergettem, vonzottam és barátkoztam az ütésekkel, hagytam, hogy letaszítsanak a földre, és asztalnak használjanak. Annyira belerészegültem abba, hogy figyelnek rám. Egyszerűen azzal foglalkoztak, meddig bírom.És a fájdalom.Könnyebb volt, mint a magány, a félelem, a magasság. Nem mertem magasabbra menni, mint a hat lépcsőfok legmagasabbika az akkori otthon bejárat előtt. A földre köhögöm a vért. Hasonlítunk egymásra. A térdeim már az előtt felhasadtak, hogy a föld tovább bonthatná, talán már a csontjaim is látszódnak. - Csináld! Még!A tizenötéves valahol megáll és zokog, talán ő sem bírja elviselni, ami az igazság. A karjai melegek, és az érzés, ami a fájdalommal jár, mindig ugyan az. A törődés. Mert még megtehetjük egymással. Még nem nőttünk fel, és kell gyűlölnünk egymást. Ezek csak játékok. - Mi egy család vagyunk! Te is hozzánk tartozol, de ha meghalsz, elveszítünk. Érted? A szüleink, és mindenki, a felnőttek, nem figyelnek ránk… - Megérintette az arcom, azt hiszem, az volt az első vonzó érintés számomra. Sosem tudom elfelejteni a szemeit. Barna, kifejezéstelen, mégis élénk tükröt adott neki a sírás.Szétverte és a hasam, de nem tudtam, hogyan kell érezni, hogyan tápláljam azt a dühöt, amit ez okozott. Tartozni akartam azokhoz a gyerekekhez, akik fiatal korom óta együtt voltak velem. Tartozni. Ez volt a legfontosabb.Mégis.Elértük azt az időszakot, amikor észrevettek minket, a rosszak, a nagyok. Mi sem voltunk jók, bántottuk a csöveseket, vagy felgyújtottuk a kukákat, de ez más volt. A nagyok csak úgy, hangosan, és gonoszan törtek szét mindent. Minket. Ezek a sebek nem akartak eltűnni, és elvesztettük egymást. Aztán megunták, hogy figyelmeztetnek, és nem megyünk el, vascsöveket hoztak, nehéz botokat. Szétverték a fiatalokat, és az, hogy erősek, megőrjítette őket.Elintéztek minket.Megszorítottam a kezét, de már nem voltak szemei, csak kiütött lé, vérben, üres szemüregekben. A fogai is szertehullottak. Elvesztek a kifejezéstelenségben, ami mindig a lénye volt, attól volt ő a legfontosabb. Mindig meg akarta mutatni, hogy ne hagyjam magam bántani. De mindig hagytam magam.És most ő is hagyta magát. Ahogy a szülei verték, úgy verték ezek az idegenek is.Szemétnek nézték.A sikátorok sikítással teltek meg, változtak, hangosodtak, a szemeim égni kezdtek. Csak ültem és hallgattam a lüktetést, figyeltem a saját fájdalmam, a füleimből vér buggyant fel, a fejem zúgott, sötét-lila-fekete pöttyök úsztak elém, belekapaszkodtam, a hajszálaim közé, hátha eléggé szorítom a füleim, és csenddé válik. Olyan sötét, nyugodt csenddé. - Itt egy! - Nézd! Ez még sír is! - Milyen unalmas! Dobjuk ki!Repültem, a fejem nekivágódott valaminek, megszűntek a foltok, és eltűntek a hangok, ezt vártam, mintha részeg lennék.Valamikor próbáltam. Olyasmi volt, hogy forróvá vált a vérem tőle, és azt hittem szétrobbannak a karjaim, ragyogott a nap a bőrömön át, csodálatos volt. Mint egy varázslat. Édesanyám szórakoztattam vele, de azt hiszem nem figyelt rám. Pedig meg tudtam mozdulni akkor is, most is, képes voltam lépni, pedig apám sohasem tudott aztán egyenesen járni. Meg tudtam mondani a dolgok színét, hogy hány éves vagyok, és hol lakom. A dolgok, teljesen tisztává váltak, nem éreztem rettegést, és nem vágytam az irányításra, én akartam lenni a legerősebb, azt akartam, hogy engem szeressenek, ne azt, hogy használhatnak. - Mozog még! - Itt egy csavarkulcs, üsd azzal! - Ez forró! Ez geci forró! A kezeim! Megégette! - Mi a faszt művelsz, add már ide! - A kölyköt! Nézd a kölyköt!Mintha ropogósra sült volna a szalonna, olyan szagú lettem, nem tudtam megmondani mikor ettem olyat utoljára, nem tudom megmondani, hogy néztek ki előtte. Idősek voltak, hangosak, és sikítottak, sokkal másképp, mint amikor a társaim kergették, nem örömük szakadt fel a torkukból, sírásszerű kiabálások voltak, távolodtak, ahogy furcsa fények erőteljes vonalai emelkedtek, és árnyékokat hányt a falakra. Nem tudom.De nem éreztem félelmet, csak az égett hús szagától térde estem és hánytam. Az öklendezés visszhangjában lángok kavarogtak tovább, a nap narancs fényeiben, amik nem bántottak. A körülöttem levő emberek azt mondták később, a kórházban, ahova kerültem, hogy benzint locsoltak szét, de nem emlékszem tűzre. Láz volt, beteg lehettem, nem tudtam elmenekülni, de tűz nem volt.Éreztem, hogy ez nem igaz....
Elvettek a szüleimtől, és elküldtek Apám rokonaihoz, Angliába. Azt mondták, hamar meggyógyulok, és elfelejtem a traumát. A külvárosba kerültem, a rokonaim a kertes házban éltek, szép környéken. Különös ingert kezdtem érezni afelé, hogy folytassam az életem. Egyedül. Azt mondták még ott, hogy egyedül éltem túl, a tűzben húsz ember vesztette életét. Harmad, vagy hányadfokú égésekkel. Nem értettem. A családdal nem alakítottam ki túl mély kapcsolatot, de megértették. Ételt adtak, ruháztak, és hagyták, hogy szép lassan szokjam a rendszert. Iskolába kellett járnom, a közelibe, és hazajárnom. Ez volt a feltételük. Illetve, hogy vasárnap menjek velük templomba, meg az asztali áldások, de nem haltam bele. Jó érzés volt, igazából, elszámolni valakinek, akivel beszélgethettem úgy is, hogy nem volt mellettem, és nem erőltette rám a társaságát. Azt hiszem Isten, frankón a haverom lett. Az utcán is, mindenhol, ott volt, de nem volt. Tökéletes társaság számomra.És az utca az otthon, amit elfogadtam, ami nevelhetett. Érezni kezdtem magamban valamiféle erőt, ami feltűnővé tett, nem kellett beszélgetnem a kölykökkel, csak lettek körülöttem. Társaságot szereztem, valami kisugárzással. Az iskola nem ment, de nem jártam félre. Magamnak való lettem, ezt élveztem. Ők nekik is, mindnek volt élete, mások voltak, más ellen voltak, de ez nem érdekelt. Elvegyültünk az egyen formák között, és kifosztottuk őket. Területeket szereztünk, egyre idősebben. Volt, aki már betöltötte a húszat. Kaptam egy eszméletlen érzést magamban, és a neonfények alatt, a sok más ember között nem tűntem el. Nem kellett sokat foglalkoznunk egymással. Nem voltunk család, sem gyerekek többé, felnőttünk. Egyetlen dolog maradt vissza a régi életemből.A lángok forrósága. Nem tudtam megmondani miért, de egyre gyakoribb fejfájással és orr, vagy fülvérzéssel keltem, vagy ájultam el, olyan volt, mintha belülről zabálna valami. Az ételt kihánytam, vagy egyáltalán nem is voltam éhes. Tinédzserkori depresszióval magyarázta egy nagyokos.…
- Ezek lángok! - kaptam egyszer egy eddig új választ valakitől, a gyorskajáldában. Az életem legéhesebb napján megtalált. Azt hiszem, nem volt szimpatikus. Új tag volt. Érdektelen, angol gyerek, tipikusan ugyanolyan, mint a többi, kócos barna hajú volt, barnaszemekkel,és láthatólag fogalma sincs arról, miről beszél. Beleharaptam a hamburgerembe, és vártam, hogy folytassa, mert bár idiótának néztem, volt valami figyelemfelkeltő a dologban. - Lángok... - folytatta egyből. - Ezek a te rejtett képességeid. Olyanok... mint az X-Menben a mutánsoknak! - csettintett. Mi van veled ember?
- Miről beszélsz? - kezdtem flúgosnak nézni. Ráadásul az angolom is elég kopott volt tizenöt évesen, ő meg nem gyenge hülyeségeket beszélt. - Nem tudok sokat róla, egyszer láttam valakit használni. Utána néztem, de nem találtam sok információt, csak azt, amit a képregényekből tudok. De talán segítettem. Bár az is lehet, hogy hazudok. Döntsd el te. Ha érdekel, elmagyarázhatom a biológiai kockázatait annak, ha van benned valami, ami hőtágulást eredményezhet a belső szerveidben, ha érdekel.Aha... kicsit volt idősebb nálam, pörgős figuraként tűnt fel, és fogalmam sincs, hogy keveredett az utcakölykök közé. Állítólag olyanok a reflexei, hogy magad alá csinálsz. Ki akartam próbálni. Komolyan, ott a mcdonalds közepén komolyan az jutott eszembe, hogy ki akarom próbálni.Ugyanabba az elit iskolába járt, mint én, és a város szélén élt, mint én, és meg nem mondom melyik sorban, de azt mondta, ott, az iskolatetőn, tökéletes lesz kipróbálni, mit is tudok. Nem igazán hittem az elgondolásában, főleg mert Star Treken, és Deathpoolon nőtt fel, ez nem növelte a bizalmamat abban, hogy egy ilyen meg tudja mondani, mi van? De nem volt elég az, hogy depressziós vagyok, és azért akarok felgyulladni. Ez messze nem válasz.Felnőtt vagyok. Gondoskodnom kell magamról, mert nem bízok mindig, és eléggé a nevelőimben, és. gondoskodnom kell az embereimről is. Mert felelős vagyok.Még ha nem is érdekelnek. Ahogy kiskoromba engem tartottak a felszínen, úgy most nekem kellett őket. Egy irányt kellett mutatnom, egy életet, hogy ne váljunk ronccsá. Ne legyünk olyanok, mint a szüleink. Ez pedig mutatott egy válasz lehetőséget.Valamire, amit nem értek. Nem volt sok idő naplementéig, de ő pont ezt a pár órát pécézte ki jó időpontnak. Nem hatott meg, a három emelet magasságával az ötlet. - A hőmérséklet husszonnyolc Celsius fok, a páratartalom ideális. Rúgj arcon, a bal lábaddal kérlek. - Mosolyogva érintette meg a saját jobb arcfelét, én pedig, egy pillanatnyi sokkba kerültem. Csak így? De az arca ijesztő nyugalmat és elszántságot mutatott. Ez olyan tipikus, bele akarsz lépni fej volt, úgyhogy nem haboztam tovább. Elindultam, a testem roppant könnyűnek tűnt, mintha nem is magam lennék, ahogy áthasítottam a bokámmal a légteret, ő egyszerűen arrébb lendült, éreztem, ahogy meglegyintem a hajszálait, aztán a hátam mögött, beletérdelt a bordáimba. - Annyit tudok - kapaszkodott a vállaimba -, hogy, ha nincsenek reflexeid, akkor kígyót sem melengethetsz a kebleden - majd hátrarántott, a testem a földbe csapódott. Éreztem, de nem fájt. Ez messze nem volt fájdalmas.Nem akartam. Mintha valami változott volna. Éltem. A magam életét. És másokét. Mindenki én voltam, és én mindenkié voltam. A kezein lökte át magát felettem, még nem is jött ki a markolásának érzete a vállaimból, máris a lábaimba kapaszkodott, talpaival a földre csúszott, balom a magasba rántotta, majd a hasamra pördített, és fenekemhez ütötte a talpam. - A mutánsok akkor fedezik fel a képességeiket, amikor hirtelen, nagy erejű, számukra addig nem tapasztalt érzelem éri őket, amik megnyitnak olyan receptorokat, melyekben a különleges képességük rejlik. A fájdalom, a félelem, a veszteség, a halál, lezuhanás egy magas épület tetejéről, ezek az igazán rossz dolgok! "- Benzint locsoltak szét!"
- Több mint húsz ember égett halálra..."
- Nem láttam lángokat. Nem láttam semmit!"
- Ez a gyerek nem sérült meg, még csak nem is sírt!"
- Sokkot kaphatott... szegény gyerek!"
- A fájdalom, a félelem, a veszteség, a halál, lezuhanás egy magas épület tetejéről, ezek az igazán rossz dolgok!" "- Narancsfényű volt a bőröm anya! Furcsa vagyok?"
"- Nem. Kisfiam, csak különleges..."Emlékeztem anyám kezeinek érintésére. "- Ezek a te kis különlegességed... Az akaratod lesz az erőd egyszer kisfiam, és hátrahagysz mindkettőnket."Az emlékek, a tudatomba szivárgó képek, a gyerek hátraesik, a testem kicsavarodik, az ökleimmel támadok, de ő felugrik, jobbjába szaladok, az ujjaimmal belé kapaszkodok, mi a franc? Olyan furcsa…, kezeire esik, tenyerein megpördül, végül elhajlik. Ahogy kihúzza magát, mint egy elcseszett sznob leporolja az iskolai egyenruhája fekete szaténját. Vörös és narancs fények csillannak bele. - Ilyesmi. Tök cuki, ahogy próbálkozol. Hadd áruljam már el a nevem! James Francis Devlon!Milyesmi? Francis? Megtelik a tüdőm, és üvölteni akarok, de nem bírom ezt a tapintást figyelmen kívül hagyni, de egyre jobban elvesztem, sercenést hallok, ki kell eresztenem a markom, a tenyerembe nézek, vörös, és hólyagos. Ezt éreztem, mintha műanyag égett volna. - Ó a fenébe! Megolvadt a kezem...Rámeredek, arra kellene koncentrálnom, amit én tudok, de szinte kiakad a levegőm, mert tényleg, tényleg nem láttam még felégett bőrt. A magamét se, eszméletlen voltam… tényleg nem fáj, ahogy nekem se? Mi ez az ember. - Emlékszel? Képességek! Még én is csak tanulom, szívesen megosztanám veled. Olyan különleges, mint ez a kéz. Ez műanyag, de kérlek, ne mond el a többieknek!Tényleg. Egy helyen tanulunk. Már egy kicsit ismerős, szoktam látni az udvaron, a kezein egyensúlyozgatni.Olyan érzés fog el, mintha én is műanyag lennék, de én mindenhol, mert nem fájnak az égések a tenyeremben, pedig olyanoknak kell lennie, mást nem tudok magyarázni… - Bolond vagy! Mit akarsz elérni?! - Térek vissza magamhoz. Kiöntött a naplemente, szinte minden pólusomban éreztem az erejét, a forróságát és a fényét, körbevett, égetett, de nem kellett üvöltenem, az érzés, bódító volt és hatalmas. Mégis félelmetesnek találtam.Mert az. Egyszerűen szar, hogy tényleg embereket öltem ezzel? Ami valahogy őrá, most nem hat? A tűz… egyáltalán belőlem szakadt, vagy csak ezt hittem, amióta itt élek? Kerültem mindenkit, mert féltem, hogy megsütöm őket… A társaimat. A nagyfiúkat. Meggyilkoltam? Mi vagyok én… - Mi ez a dolog!?Egyszerre a szemei megteltek mással, őrülttel, haragossal, hatalmassal, gyilkossal. - Te vagy az első - játszott a szél a hajszálaival. -, akivel megoszthatom ezt, elmondhatom neki, hogy nem emberi dolgokkal találkoztam, mintha hősök lennénk, vagy főgonoszok, még el sem dőlt. Minek érzed magad?Az orromat megdörzsöli az orrával, olyan gyorsan került a szemembe került, mintha nem is mozgott volna, csak úgy megjelent volna, meg akarta ragadni a kezem, de elugrottam, a testem irányított, hatalmas energiát éreztem, amit az életéért küzdő állat, hogy talpon maradjon, átszakítottam a lépcsőház ajtaját, és végigszedtem a fokokat. A legfurcsább, hogy eddig eszembe sem jutott, milyen magasan vagyunk.Bekerült elém, a korlátba kapaszkodva rúgtam a lábaim neki, elkapta a bokáim, megpördített, végigcsapódtam lefelé a fokokon, de feltudtam állni!Egyszerűen elmúlt a félelem. Ha rajtam múlt volna, megállok és megvárom a végét. Valami bennem mégis vitt magával, lerohantam az emeleteken, és egyetlen, könnyed mozdulattal törtem ki a bejáraton, nem éreztem az eddigi gyengeségeim, az elmém mintha beindult volna, és a menekülés eszméletlen iramban hajtott. Minél messzebb, minél távolabb ettől az embertől, mielőtt megérint, és megtudom, mi lett volna a vége.Undorodom tőle. Fényként követett, vörösen ragyogó és eszméletlen, nem volt gondolat, csak a haláli érzés, ami marha jó volt. Éltem.Minden idegszálamban.Az emberek, mintha mindenki engem akart volna elkapni, félrelöktem őket, el akartam tűnni magammal, ezzel a beteges furcsa dologgal a testemben, nem bírtam gyorsabban futni, mint ő, a sarkokon mintha emelet magasságból került volna szembe velem, és reflexek löktek ki az útjából, ha ütöttem, azzal a furcsa kezével kivédte, és éreztem, perzselődni a bőrt, ha nem is fájt. Már nem csak a tenyerem, futtomban összeszedtem a felkaromig a hólyagokat, úgy néztek, mintha szemek lennének; utcákat szeltem át, már nem is érzetem, merre járok. A tüdőm sípolt, vér ömlött az orromból és a számból. Egy nyitva hagyott raktárépületbe keveredtem, sirályok kegyetlen röhögését halottam, dobogó a szívem, visszhangosan, mintha alig öt perc telt volna el. Hajtott volna valami brutálisan ismeretlen, és felégette az időt körülöttem. Találtam egy feszítővasat a halovány gyenge fényemben. Magamhoz kellett szorítanom, hogy legyen valami, ami biztonságérzetet ad és ismerem is.A nap már rég eltűnt, elfordult a sötétségben, belőlem mégis áradt, gyenge, meleg fénnyel jelezve, hol keressenek. Nem tudtam, hogy kell kikapcsolni ezt a dolgot, és már meg sem próbáltam. De a hangok.Mintha még mindig üldöznének.Figyelnének. Itt volt. Mindenütt, mert roppant gyors volt. Nálam mindenképp, aki mindig falként állta az ütéseket, sohase menekült!Életemben először sikítottam, hátraestem a mögöttem felpakolt fadobozokban, aztán sem bírtam megmozdulni. Azok a szemek, mintha parazsakként világítanának, vagy szentjánosbogarakat öntöttek volna le vörös festékkel.Lepergett az egész életem...Nem kaptam levegőt!Nem voltam magamnál!Narancsba vesző fekete démon, barnadrótos hajjal és boldog mosollyal az arcán, mit akarsz tőlem?. Kinyitotta a száját. - Hello~!Lángok. Hatalmasak, gyönyörűek, erősek. Olyanok, mint az enyémek. Emlékszem. Akkor. Én voltam. Az a tűz, hatalmas. Gyerek voltam. Gyenge, aki nem tudja mi a franc ez, akinek kell egy ember, aki segít, megmutatja, hogyan kell megvédenem magam saját magammal szemben. Ég a bőröm, mégis, mintha simogatnának a lángok, nem érzem magam eszméletemnél, de nem félek.Kurvára magamnál maradtam - Neked is ilyen van! Kérlek, mond el, mi ez! - Megmutatom, bár nem tudom teljesen irányítani…Halottam, ahogy felrobbant valami, éreztem a pillanatok alatt feltörő ismerő forróság nyelvét, a lángokat, amik közeledtek, és ő, aki meg sem rémült, mintha ő idomította volna ezt a fájdalmat én felém. Imádtam, és akartam, hagytam számára, hogy magát ismerje meg rajtam keresztül. Converst hordott. Feketét. - Kérlek! Ember, meg akarok ettől szabadulni! Szédülök. Égek. Látom, a bőröm már perzselődik. Eltűnik az arca, de nem fogom elfelejteni. Őt akarom. Mindenáron. Kinyújtja a kezét felém, és én belemarok. Nem fogadtam el, semmilyen formában sem a lényét, de úgy nyeltem a fájdalmat, mint egy drogos. Éltem. Mellette.Szorítottam a kezét.Könnyen, csöndben, belebújva a sötétségbe és a tűzbe ájultam el.…
Undorító fehérre keltem, egy iszonyú orrnyeregfájással. Mintha összezúzták volna az egész arcom. Levegőt alig bírtam venni, jobbára a számon kapkodtam.A fények embereket takartak. Ott állt, a féleszmélet tudatában, más ruhában, mintha kényelmesebben öltözött volna fel, a kedvemért, vagy melegebb lehet odakinn? Mellette másvalaki, aki magasabb lehet mindkettőnknél, kopasz, és tiszta, drága öltönybe jött. Francistól eszméletlen mosolyt kapok. Pár nappal később lehet… úgy érzem… - Nos~ - nem mutatkozott be, de le ült egy székre, ami maga alá húzott, az idősebb, kipolíroztatta a fejtetejét? Csillog… felakartam ülni, de a karizmatikus ember nem engedi. Ahelyett a jobbom hajtotta szét, és ékszert húzott a középső ujjamra úgy néztem, mint egy bolond, és egyre messzebb éreztem a normális életet. Ezüstnek tűnt, ennyire gazdag valaki volna? És színt vett fel, azt hiszem lila volt… Felnéztem. Kopasz fején a lila megcsillant, szórakozottan figyeltem. - Idővel, sorban, megtudod, ahogy Francis is.Komolyan figyeltem. - Egyelőre elengedlek, éld az életed, találkozgass Francissel, és keserítsd meg a normális emberek mindennapjait… - Nem érdekel! - Majd fog... | |
|
