Fokvárosi vizeinek, imbolygó iszonya!

Lepedékes fogak, de nem kiszáradt szájpadlás, kellemetlen mellékíz a nyelvemen... ezek az első dolgok, amiket tapasztalok. Az első kettőből ítélve nyitott szájjal aludtam, ami szokatlan, de magas a páratartalom, hiszen nem száradt ki a szám. A harmadikból, és abból, hogy nem tudom, hogy hol vagyok, arra következtetek, hogy valaki elkábított és elrabolt. Csodás. Na már most, imbolyog a padló, a szoba kicsi, és a plafon fémből van, ahogy a fal is a lambéria mögött. Az ablak kicsi, mindenhonnan hallani az esőkopogást, a szoba felszereltsége gyatra és zsúfolt... egy hajón vagyok, és abból sem a legjobb félén. Tekintve, hogy elraboltak egy Fokvárosi tudós kongresszus előtt nem hinném, hogy kis piti bűnözők, ergo beszélnem kell a kapitánnyal, hogy megtudjam, mit akar.
Ekkor halk beszélgetést hallok az ajtó felől. Visszafogott de ideges hangok, mintha bajban lennének. Közelebb lépek az ajtóhoz, és figyelek egy kicsit, hogy mit beszélnek. Hamarosan megtudom, hogy hárman vannak, és a beszélgetésből ítélve mindannyian hasonló helyzetben lehetnek, mint én. Remélem senki nem várja el tőlem, hogy akkor most ezeket ellenségnek nézzem, mert ha ez volt a kapitány terve akkor rábaszott. Elvégre is okos vagyok vagy mi a szösz.
-Szép jó napot. Önöket is elrabolták? -lépek ki mosolyogva a folyosóra. Egy hölgy, egy férfi aki épp illúziót készít a lángjaival ha jól sejtem, szerencsére én nem vagyok a bűvkörében késésem okából, és egy rosszul levő szerencsétlen beteg, akinek az arcszínét még RGB kódokkal sem lenne könnyű leírni, nem hogy szavakkal. A hölgy arca felderül kilépésemre, és rám fél-mosolyog.
-Azt mondta, is? Végre egy értelmes ember! Igen. Is. Ami engem illet. -mondja, majd a semmibe néz, gondolom az illúziót nézi.
-Ne aggódjon hölgyem, ez csak egy trükk. Az úr bizonyára köd vagy sivatag lángot használ, a lángja színéből ítélve ködöt. Az igazi ugyanott áll, mint eddig. Viszont ilyen hajón még nem voltam. Nincs valakinek kedve lejönni velem és szétszedni a motort? -kérdezem csillogó szemekkel. Több okból is megtenném. Az első persze a kíváncsiság, a második, hogy ha vihar van, márpedig az kell, hogy legyen, akkor inkább állítsuk le a motort, harmadrészt pedig, mert a kapitány biztos magához hívatna minket egy ilyen akció után.
-Remek ötlet, én is megyek! Bár lehet, hogy előbb még segíteni kellene neki, mielőtt megfullad... -szólal meg az illuzionista, miközben a tengeribeteg kidobja a taccsot.
- Ó, ez sok mindent megmagyaráz -néz ismét arra a helyre- Vajon akkor is olyan lett volna, mint egy hologram, ha megpróbálom megütni? -magamban elmosolyodok, érdekes gondolata van. Úgy látszik, hogy ő sem ma jött le a fáról.
-Szóval... ez egy... hajó... -hallom a beteget, miközben elkezdett arrébb kúszni.
-Jó szerelést. -és int egyet a nő, majd elindul zöldike után.
-Attól tartok, a motor egyelőre várhat, nem kéne szétszakadnunk. A hölgy nem feltétlenül lenne képes megvédeni magát és az urat, az úr meg nincs olyan állapotban, hogy bármit csináljon. Úgyhogy a motor még vár. -mondom kissé csalódottan, majd gyorsan lehagyom az udvariaskodó hölgy-beteg párost, és kicsit eléjük állok, miközben fél szemmel nézem, ahogy támogatják egymást. Egy elejtett szó arra enged következtetni, hogy a hölgynek japán gyökerei is vannak.
-John Smith. Önök? -teszem fel a kérdést.
-Eduardo Rodríguez.
-Rikala. Himekami Rikala. Yoroshikune.
-Ifjabbik... Eclesio Antonio... -egy büfögés, kis lihegés, majd folytatja- Giovanni.
-Értem. És hogyan kerültek ide? Én személy szerint egy konferenciára készülődtem, és Fokvárosban szálltam meg egy szállodában, most meg itt ébredtem... tényleg nem jó a közbiztonság. Apropó kedves Rikala, ért angolul, vagy lefordítsam japánra? -mosolygok ismét a társaság legszimpatikusabb tagjára.
-Értek, de azért igazán figyelmes. Hát én nem emlékszem szinte semmire... én olaszban voltam, mielőtt idekerültem volna, annyi biztos... az utolsó emlékem, hogy... hogy.. mi is?
-Szintúgy. Én sem emlékszem sokra.
-A...Alfredo... -próbál kommunikálni ő is.
-Köszönöm, ne beszéljen, nyilván képtelen ilyen állapotban. -valójában nem szeretem, ha feleslegesen kell hallgatnom valakinek a hangját, és semmit sem tudok meg.- Apropó, csak nekem nem tetszik ez a dülöngélés? Ráadásul sehol egy őr, márpedig eléggé illogikus lenne hagyni minket kóborolni, hacsak nem egy csapda az egész hajó, de ennek kisebb az esélye. Ergo az őrök le vannak kötve, tehát, a kilengés mértékével együtt ez arra utal, hogy... VIHAAAAR! -mondom, ahogy átcsap rajtam egy hullám. Prüszkölve, köhögve térdelek fel, de csúszik a padló és oda a világítás, így félig a falnak esem. Fentről ordításokat hallok a világ minden nyelvén, majd lábdobogást, valaki megragad, és egy üveget nyomnak a fogaim közé. Erős pia tódul be a számba, gyorsan lenyelem. Lehet, hogy csökkenti a gondolkodási képességeimet valamelyest, de máskülönben halálra fagynék.
Felállok, feltaszigálnak a lépcsőn, és mindenféle nyelven üvöltenek nekem. A fedélzeten olyan vihar tombol, mintha Jónást csempésznénk a cethal elől, alig látok valamit. Egy adag kötélhez löknek, hogy csomózzam le a dolgokat, legalábbis azt hiszem, hogy ezt akarják. Mind szép és jó, de a csomagok már teljesen le vannak kötözve, legalábbis a közelemben... gyorsan kifutok a hajó széléhez, hogy megnézzem, mekkorák a hullámok, majd épp időben kapaszkodom meg, amikor átcsap egy a hajón, hogy ne mosson le.
-Hogyaza... -mormogom, és tennivaló után nézek. Először is megkapaszkodom középen, és nézem, hogy hol kell valami. Rikala elég feltűnő a lángja miatt, vihar lángú, megértem, hogy elemében érzi magát, de kérem én villámhárítóra nincs szükség, ha nem villámlik!
Tessék lássék dolgozom, és segítek ha valahol tényleg kell, majd elül a vihar. Amikor vége a kezembe nyomnak egy adag takarítóeszközt, hogy takarítsak. Most komolyan? Ennyi ésszel takarítsak?! Na mindegy, majd valahogyan ezt is ellógom.