Bito Aro

Név: Bito Aro
Nem: Fiú
Életkor: Hét
Születési hely: Japán (Tokió)
Láng: Föld (Mocsár)
Család: Nem tartozik családhoz, csak a Millefiore pártot erősíti személyes okokból.

Kinézet: Vörös haja és zöld szemei vannak, arca pirospozsgás, a ruhájában a zöld és a fehér szín szerepel, bár néhol megjelenik egy kevés rózsaszín. Egy zöld kantáros nadrág van rajta, ami inkább nevezhető szoknyának, mintsem nadrágnak, ez alatt egy hosszú fekete zokni, és egy fehér ing található. Fején egy zöld sapka van, amin fehér és rózsaszín csíkok vannak, a sapkának két bojtja van. Elég alacsony, még a korához képest is.

Jellem: Egy igazi őrült, nem érdekli más, csak az, hogy gyilkolhasson, mivel még csak hét éves, nem tud túl sokat tenni… Legalábbis mindenki ezt gondolja, a gyilkolásra művészetként tekint és magát egy igen tehetséges művésznek véli. Több gyermekkori trauma formálta ilyen torzzá ennek a gyermeknek a lelkét, sokszor beszélget azzal a két „személlyel” akikben megbíz HaHa és PaPa, a kétbábú, akik a kezén „csücsülnek”. A korához képest igazi zseni, sokkal okosabb, mint a legtöbb felnőtt és az emberi testet úgy ismeri, mint a saját tenyerét… Már ha éppen nem más levágott kézfejét. A mérgeket szereti a legjobban, mert szerinte annyira vicces nézni, ha az áldozat élvezi a művészetét. Olyan érett akár egy felnőtt férfi, bár szereti tettetni a naiv kisgyermeket, sőt van, hogy elfelejti, hogy csak tettei az egészet és visszatér néhány másodpercre a gyermeki énje.

Felszerelés: Injekciós tűk, kémcsövek, HaHa és PaPa, a gyűrűje PaPa alatt a hüvelykujján, és még mellesleg némi kötszer.

Beszédszín: MediumOrchid

Előtörténet:
- Sziasztok! Az én nevem Bito Aro! Egy hétéves kisfiú vagyok, aki szereti a cukorkát… - mutatkozok be vidáman a gyerekeknek a nevelő otthonban.
~ Egy szép napon… Mindet megölöm… Ha szerencsém van a mai nap lesz az! ~ mosolygok magamban. A felügyelő odahajol hozzám, miután senki nem figyelt a köszönésemre.
- Ne aggódj Bito. - simogatja meg a buksimat az aranyos néni – Itt senki sem fog bántani és idővel biztosan meg találják a szüleid gyilkosait… - ad egy puszit a homlokomra az aranyos néni.
~ Sose találják meg… Mivel már megöltem a gyilkosukat, csak éppen nem vagyok amatőr… De mivel ilyen kedves ez a néni… Őt ölöm meg utoljára és gyorsan végzek vele… ~ kuncogok magamban.
- Nemsokára biztosan beilleszkedsz. Csak próbálj meg mindenkivel kedvesnek lenni. - mondja mosolyogva az aranyos néni.
- Rendben! - mosolygok rá kedvesen, ahogyan kérte a néni, majd miután feláll és elsétál, odafordulok a gyerekek felé, akik mosolyogva fogadnak.
- Aranyosak a babáid! - lép oda hozzám az egyik – Hogy hívják őket? - kérdezi kedvesen.
- HaHa és PaPa! - kezdem táncoltatni a két bábút – Mint Anya és Apa! - mosolygok rájuk.
~ Egyszerre öllek meg mindannyi ótokat… ~ határozom el magamban, mosolyogva elsétálok, a konyha felé ahol csak egy öreg néni van.
- Csókolom! - köszönök illedelmesen – A néni szereti a levest? - kérdezem mosolyogva.
- Milyen illedelmes kis lurkó vagy! - koppintja meg az orrom az öreg néni – Igen szeretem. Szeretnél azt főzni? - kérdezi kedvesen.
- Igen! - pattanok fel, örömömben, imádok főzőcskézni… Anyuval is sokat főzőcskéztem… Van egy titkos összetevőm, amit biztosan mindenki imádni fog… Elkezdjük csinálni a levest, felvágjuk a zöldségeket, közben természetesen nem veszem le, se Haha-t se pedig PaPa-t, velük kavarom a levest, amikor egyszer csak megszólal az öreg néni.
- Kavargasd csak kicsim. Addig elmegyek a mosdóba. De csak óvatosan meg ne égesd magad a forró fazékkal! - int óva a néni és kisétál a konyhából, leszállok a sámliról, kinyitom az alsófiókot és szerencsémre pont megtalálom a titkos összetevőmet, az egész dobozt beleöntöm a fazékba, amiben a leves fő, közben elkezdek énekelgetni.
- Ami nem öl meg~ - dúdolom vígan – Az megerősít~ - énekelgetem boldogan miközben belekevertem a levesbe a titkos összetevőmet, majd hozzáadok néhány fűszert, hogy ne lehessen érezni az ízét, a néni hamarosan visszatér, én pedig eldugom a ruhám alá a dobozát a titkos összetevőmnek – Néni! - csattanok fel boldogan.
- Igen aranyom? - kérdezi hatalmas mosollyal az arcán.
- Ugye mindenki kap ebből a levesből? - kérdezem ártatlanul.
- Természetesen. - néz rá a fazékra, ami eléggé nagy – Bőven jutni fog mindenkinek, a dolgozókkal együtt! - mondja, amitől elkezdek kacagni.
- Ennek nagyon örülök! - nevetek fel – Elmegyek most wc-re. - szaladok el és a wc-ig meg sem állok.
~ Még ma mind meghal! ~ kuncogok magamban.
- Etoo… - olvasom a titkos összetevő hátoldalát – Három óra a hatásig? - szomorkodok, miközben lehúzom a wc-n a dobozt ezzel eltűntetve a bizonyítékot, visszaszaladok a konyhába, ahol a néni éppen belekóstol.
- Hmm! - csillan fel a szeme – Nagyon ügyes kis szakács vagy! - simogatja meg a buksimat, miközben elkezdek „aranyosan” mosolyogni.
- Köszönöm szépen néni! - vigyorgok rá a nénire és közben örvendezek HaHa-val és PaPa-val – Mindent beleadtunk! - mondom büszkén.
- Beleadtatok? - néz rám kérdően a néni – Kivel? - kérdezi nevetve.
- Hát én! - mutat rám HaHa és PaPa – Haha - ugrik egyet HaHa – és PaPa! - ugrik fel PaPa is.
- Értem! - kacag a néni kedélyesen – Ha jól emlékszek te vagy Bito-kun igaz? - kérdezi, miközben közel hajol hozzám.
- Igen! - mondom örömtelien.
- Egy néni szeretne veled beszélni két óra múlva. - mutat az órára – Ne késs! - mondja nevetve, majd elkezdi kimerni a leveseket a tányérokba – Tessék. Tied az első! - nyújtja nekem az első tálat.
- Hű! – fogja meg HaHa és PaPa – Köszönöm szépen! - mondom, majd kiszaladok vele a többi gyerek közé és beleöntöm az egyik virágcserépbe, amitől a virág szinte azon nyomban elrohad – Ez vicces lesz! - nevetek miközben HaHa és PaPa örömtelien tapsolni kezd. Két óra eltelt, mindenki az ebédlőben eszik a levesből, rajtam kívül, én a kanapén ülök, és éppen nézem, ahogy HaHa és PaPa piros pacsiznak, felnézek az órára és látom, hogy itt az ideje bemennem a nénihez, a folyosó végen, pont oda ahova először mentem, amikor idehoztak. Illedelmesen HaHa kopog, de a kicsi kezét senki sem halja.
- Bocsánat HaHa… - húzom le PaPa-val a kezemről – De egy picit most leveszlek. - fogom meg PaPa-val HaHa kezét és lógatom egy kicsit, miközben bekopogok, majd hamarosan egy ismerős hang szól ki.
- Jöhetsz! - szólal meg a kedves néni, aki először megsimogatta a buksim.
- Csókolom! - lépek be a szobába, miközben felhúzom a kezemre HaHa-t, aki boldogan elkezd integetni a néninek, aki mosolyogva visszainteget neki, becsukom magam mögött az ajtót és felpillantok az órára, és látom, hogy már csak ötven perc van hátra.
- Szia Bito! - üdvözöl kedvesen a néni – Foglalj, helyet kérlek. - mutat rá a székre, ami az asztal előtt van, felmászok rá és ismét felpillantok az órára, negyvenöt perc van hátra a műsorig.
- Miért tetszett idehívni? - kérdezem mosolyogva, miközben lóbálom a lábam.
- Tudom, hogy még nagyon friss a seb… - hallgat, el majd hirtelen folytatja – De nem tudnál mesélni arról, ami a szüleiddel történt? - kérdezi, amire csak lepillantok magam elé, hogy legyen egy kis időm felidézni az emlékeket, HaHa-val és PaPa-val eltakarom az arcom, mert, nem szeretném, hogy rájöjjön arra, hogy milyen kis rosszcsont vagyok.
~ Ne nevess! ~ utasítom magam, mert imádok kisgyermeket játszani, korai fejlettségem ellenére.
- Tudja néni… - szipogok – Nagyon szörnyű volt! - adom elő a hattyúk halálát.
- Mesélj, el mindet kérlek… - bíztat a folytatásra.
- Átlagos péntek este volt… - kezdek bele a mesémbe – Apukám orvosi könyvét olvastam, az ember anatómiájáról, épp annál a fejezetnél tartottam, amikor elmagyarázza, hogyan is működik a limbikus rendszer, amikor hirtelen egy sikoly szűrődött ki a konyhából. - tartok egy kis szünetet, és ránézek a néni arcára, aki döbbenten figyel, felnézek az órára és látom, hogy már csak harminc perc van hátra – Betettem a könyvjelzőt és a sikoly irányába siettem, majd három alakot láttam bent, egy feketeruhás férfit, apámat, és anyámat, akinek a torkához szorított kést a feketeruhás férfi. - mondom miközben HaHa-n és PaPa-n imitálom, egy ollóval, PaPa a fekete ruhás férfi és HaHa anya. – Apa moccanni sem bírt és meglátott engem, majd csak annyit mondott: Bito fuss… majd miután kimondta ezeket a szavakat a feketeruhás férfi elvágta anyám torkát, a szoba úszott a vérben, én csak álltam és néztem, ahogy a feketeruhás férfi eldobja anyám élettelen testét, majd megindul apám felé fenyegetően tartva a kést. - pillantok fel ismét az órára, ami azt jelzi, hogy már csak húsz perc van hátra a nagy műsorig – Hidegvérrel kisétáltam a szobából egészen apa táskájáig, amiben az orvosságait tárolta, nemrég kapott egy megbízást, miszerint a kúpcsiga mérgéből elő kellene állítani a világ legerősebb fájdalomcsillapítóját. Kivettem a táskából a kúpcsiga mérgét tartalmazó injekciós tűt, ami az orvosok körében az egyik legerősebb izombénító méreg, ezt a mérget Conotoxin-nak hívják. Bérgyilkosok kedvelt eszköze, megragadtam az injekciós tűt és visszasétálok a konyhába. - már csak öt perc van hátra – Látom, ahogy a feketeruhás férfi apám mellébe döfi a kést többször, és a késen egy furcsa pirosas színű halvány aura van, felém fordul, de mielőtt bármit is tehetne, odaszaladok és HaHa beleszúrja a fickó nyakába a mérget. Elkezd dülöngélni és a fejét fogja, néha megrázza, de a tekintetében látom, hogy az utolsókat rúgja, nemsokára holtan esik össze, egy kíméletes fájdalommentes halált halt. A kezén egy furcsa gyűrűt találtam, amit leszedem és felhúztam a saját ujjamra PaPa alá, a zsebében volt egy kis jegyzet amiben le volt írva, hogy ez a gyűrű képes az akaratunk lángját kibocsájtani, az is le volt írva, hogy több ilyen láng is van, de akkora szerencsém volt, hogy a gyűrű kompatibilis az én lángommal, ugyanolyan lángom van mint a szüleim gyilkosának. Hamar megtanultam, hogyan is kell előidézni ezt a furcsa lángot, bár nem foglalkoztatott túlságosan eme furcsa tudományág világa, viszont ami jobban foglalkoztatott, hogy ezzel a lánggal fel tudom erősíteni a mérgeket ezzel egy különleges maróhatással ruházva fel őket. - fejezem be a történetem teljes részletességgel és lehúzom PaPa-t ezzel megmutatva a gyűrűt. Felnézek az órára és látom, hogy már csak egy perc van hátra a fináléig.
- T-te nem egy gyermek, vagy hanem egy szörnyeteg… Hét éves vagy, hogyan tudtál ölni? Hogy jutott egyáltalán ilyesmi az esze… - fejezné be a néni, de ekkor letelik a három óra, a patkányméreg nagy dózisban véralvadásgátló, ami könnyedén végez egy emberrel, de ezt már nem tudtam elmagyarázni a néninek, mert holtan hevert az író asztalán.
- Köszönöm a vendéglátást néni! - mondom, majd lepattanok a székről és elindulok kifelé az épületből, a nappaliba érve megcsodálom, a sok gyermek holttestét, ami a földön hever, úgy mintha csendes pihenő lenne, kisétálok az ajtón, kiveszek egy levelet a postaládából, amit még azelőtt küldtem volna el magamnak, hogy a rendőrök lefoglalnak mindent. A levél igazából egy kis csomag, amiben kémcsövek, injekciós tűk vannak, néhány fájdalomcsillapító és még némi kötszer, sajnos a mérgeket nem sikerült kimentenem, de ez is több a semminél, elindulok lefelé a lépcsőházban és nemsokára kilépek Tokyo nagyvárosába, a levél, amit a férfinál találtam, megemlített kettő nevet… Vongola és Millefiore, a Vongola család ölette meg a szüleimet, azért mert apám a Millefiore-nak dolgozott. Kíváncsi vagyok mi vár rám ebben a háborúban a két család között.