Az Óra Ketyeg

Az arcom egyik fele ég, mintha sütőben lenne, a másik fele valami vizes, puha, és szemcsés dologba süpped. Ruhám teljesen elázott, mégsem fázok, és alig tudok mozdulni. Madarakat hallok és az óceán zúgását, valamint a szél süvítését. Lábamat a megtörő hullámok nyaldossák, de, ami a legfontosabb, szárazföldön vagyok.
Kavarosak az emlékeim, nem emlékszem, hogy pontosan hogyan és mi történt. Egy hajón voltam, és abból ítélve, hogy most itt vagyok, gondolom valami történt a hajón. Vihar volt, ennyi rémlik.
Összeszedem a lelki erőmet, és megmozdítom ólmos karjaimat. Nagy nehezen hanyatt fordulok, és mint a keresztre feszített Jézus fekszem hanyatt a parton, lábaim enyhén szétvetve, arcomba tűz az a rothadt héliumból és hidrogénből álló égitest, az ultraibolya sugárzás mindent elkövet, hogy ropogósra süsse az arcomat. A nap állásából és enyhe mozgásából ítélve még nincs helyi idő szerint dél. Árnyékba kéne húzódnom, mielőtt a Nap eléri a pályája csúcsát, és makogó idiótává dehidratálódok. Nagy nehezen a víz felé vonszolom magamat, ahogy vagyok a hátamon, és addig megyek, amíg a hullámok teljesen össze nem vizeznek még a fejem tetején is. A hideg víz felébreszt, energiával tölt el, emellett a párolgása hőt von el a testemtől majd, ami hűt, és nehezebben száradok ki. Ennek ellenére kellene valami ivóvizet találnom, így hát szép lassan felállok, és körülnézek.
A part egy jó öt méter széles az erdőig, egy gyönyörű, trópusi erdőig, keletre kavicsosodik, és talán egy ötven méter múlva elkanyarodik, nyugatra homokos, és hosszan nyúlik el. Ami az erdőt illeti, egyelőre inkább elkerülném. Könnyű eltévedni benne, és rengeteg veszélyes állat és növény lehet egy ilyen erdőben. Semmi kedvem összefutni valami jaguárral, vagy mérges kígyóval. Két hegy van benne, innen is láthatóak, talán vulkáni kúpok, nem tudom. De, ha szerencsém van, akkor a két hegyről az esővíz a völgyükbe folyik, hiszen minden két hegy között van egy völgy, onnan meg jó eséllyel folyót alakítva jön kifelé, egyenesen az óceánba.
Végül a kavicsos rész felé indulok, mivel a homokoson jele sincs torkolatnak. Ha szerencsém van, akkor még van egy kis idő a legközelebbi dagályig, és a kövek között ottmaradt egy-két kagyló meg rák.
Lassan botladozok a kövek között, közben leveszem a sálamat a nyakamból, és abba gyűjtöm a partra vetett élőlényeket. Kagyló és rák akad bőven, sőt, egy-két szerencsétlen hal is itt rekedt a kövek között egy két pocsolyába. Elég kicsit megmozdítani egy követ, a víz máris kifolyik, a hal meg bent marad. Végeredményben van három méretes halam, kettő kicsi, huszonhárom kagylóm, amiket hál istennek a madarak nem ettek meg, és kilenc rákom.
Tovább indulok, sálamat gondosan bebugyolálom, hogy ne essenek ki a szerzeményeim, és a hónom alá csapom. A part mentén haladok, és, hatalmas szerencsémre egy idő után, kicsit már elmúlt dél a nap szerint, elém tárul a folyó torkolata. Gyönyörű delta torkolata van, vagy húsz méter széles, a keletkezett szigetek jelentősen lassítják a folyamát, emellett nem mélyebb egy méternél. A víz kristálytiszta, lelátni az aljára. Apró kavicsok borítják, meg persze vízi növények.
Kiszúrok magamnak egy közepes kis szigetet, harminc négyzetméteres lehet nagyjából, olyan két méterrel lehet magasabban, mint a tenger szintje, tehát a dagály sem fenyegeti, viszonylag a szigetek közepén, elég messze a tengertől és a száraztól, és még át is lehet oda gázolni a vízen. Elindulok, úgy ahogy vagyok, és lassan, óvatosan lépkedem a vízben, szigetről szigetre haladok, míg végül odaérek.
A sziget háborítatlan, állatnak nyoma sincs, csak egy-két teknősnek, ahogy a többi képződményen, amiknek felettébb őrülök. Leteszem a cuccomat, leveszem a kabátomat, amire itt egészen biztosan nem lesz szükségem, a cipőimet és a zoknijaimat is, és gondosan elásom őket, viszonylag lazán betemetve, hogy ha kell meglegyenek. Ekkor, és csakis ekkor, kibogozom a sálamat, és szétszortírozom a gyűjteményemet. Megfogom az egyik kagylót, széttöröm, és az élesebbnek tűnő karéjjal nekiállok lefejteni a rákokról a páncélt, majd megeszem a húsukat. Olyan mint a sushi, csak rizs nélkül.
Miközben eszegetem, töröm a fejemet, hogy hogyan tovább. Kell tűz és tüzifa, a gyújtás nem lesz gond, fa van a parton elég. Nem ártana valami fegyverszerű, mármint valami éles, de ez ráér. Só, hogy pótoljam az izzadsággal elvesztegetett sót. Egy pillanatig gondolkodok, hogy hol lehet, majd eszembe jutnak a kövek a parton. A tengervíz elpárolgott róluk, de a mélyedéseikben ott csillogott a só. Nem ártana majd néhány közelebbi sótermelőt létrehoznom, de ahhoz csak valami lapos edény kell, akár fakéreg meg a tengervíz, tehát nem probléma. Élelem, gyümölcsök, az valószínűleg van az erdőben, de oda ma még nem akarok nagyon bemenni, és hús, mert ez a készlet nem fog sokáig kitartani. Ekkor észreveszem, hogy a teknősök sunyi módon araszolnak a halaim felé. Megvan a megoldás.
Gyorsan kaparok egy gödröt, egy olyan húsz centi mélyet, és bedobom az egyik kis halat, a többit elcsomagolom. Ha minden jól megy a teknősök bemennek érte, és bent rekednek. Felásom újra a földet ott, ahová elástam a holmijaimat, és beteszem a maradék halaimat és kagylóimat is, hogy ne egyék meg. Gondosan visszafedem, majd úgy döntök, egy kis úszás biztos jót tesz a hűvös ellen, így hát leveszem a már megszáradt ruháimat, egyedül az irányítópálca marad nálam az alkaromra erősítve egy tokban, és bemászok a vízbe. Beleiszok pár kortyot, tökéletes, itt egyáltalán nem sós már a víz, majd nyelek mohón még néhányat. Lebukok a sekély vízbe, és lassú békaúszással tartom helyben magam a lomha sodrás ellenében. Kicsit gyorsítok, és szép lassan elkezdem körbeúszni a szigetemet, közben persze figyelek, hátha valahol valami használhatót találok, és kiszúrok egy obszidiándarabot a víz alatt. A fekete, üvegszerű anyag a magmából jön létre, és ha eltörik, akkor a törésvonala mentén kifejezetten éles tud lenni. Lenyúlok érte és kiemelem, majd kiteszem a szigetemre, egy ököl méretű kővel együtt. Este megmunkálom, a kővel könnyedén el tudom majd törni.
Miután megvagyok a kis testgyakorlatommal kijövök, és felveszem a boxeremet meg nadrágomat, az ingemet a többi ruhámhoz teszem, és kimegyek a partra. Indákat tépek le, száraz gallyakat gyűjtök, gyümölcsök után kutatok, noha azt sajnos nem találok. Egy-két árnyat látok elsuhanni az erdőben, gondolom vadállatok, de nem jönnek közelebb. Felmászok egy pálmafára, majdnem érett kókuszokat találok rajta, amiket nem szedek le, holnap is van nap, és leveleket török le. Végül visszamegyek a szigetre a szerzeményeimmel, pont időben, mert pár percen belül jön a dagály. A kis otthonom széleit enyhén nyaldossa beljebb a víz, de gyakorlatilag nem csökken a mérete, ami jó. Gyorsan szétválogatom az indákat, az ágakat és a leveleket. A leveleket és az indákat néhány nagyobb ággal félre teszem, majd estére csinálok belőlük fedelet. A maradék gallyak egy részét összerendezem, majd az irányítópálcával addig lövök rá, amíg meg nem gyullad az egyik fadarab. A láng ropogva kel életre, már csak életben kell tartanom nagyjából. Az első huszonnégy óra a legkritikusabb, ha jön kereső egység, akkor ebben az időtartamban van esélyük megtalálni. Estére visszavonják őket, tehát naplementéig van időm, talán kijönnek holnap is... három nap, különben itt ragadok.
A fogamat csikorgatom erre a gondolatra, a könnyek elő akarnak törni, de nem engedem. Egy zseni vagyok, az isten szerelmére, nem fogok egy rothadt lakatlan szigeten megdögleni! Lehet, hogy mások is idekerültek, lehet, hogy vannak mentőcsónakok, vagy legalább roncsok, amikből már akár egy rendes csónakot is lehet csinálni... a fenéket, minek gondolok ilyeneket, egy csónakkal sehová sem jutnék el.
Félreteszem az aggódást, arra ott lesz az éjszaka, most még cselekednem kell. Belenézek a teknősfogó gödrömbe, és két teknős tényleg benne rekedt, kicsit nagyobbak a tenyeremnél. Kiveszem az egyiket, és fejbe csapom egy kővel, nem akarom a végső lángomat használni, nehogy kimerüljek.
Most jön a neheze, a kagylóhéjjal felvágom a bőrét a nyakánál, az egyetlen gyenge pontjánál. Vére a kezemre ömlik, de nincs időm finnyáskodni. Szikével sokkal egyszerűbben menne a dolog, de a kagylóval is megoldható, és boncoltam már teknőst, ez ugyanaz. Lassan haladva és enyhén trancsírozva a vacak eszköz miatt, de szétszedem a szerencsétlen állatot, a belsőségeit a folyóba szórom, a húsát külön veszem, és szenvedek még egy kicsit, hogy a teknőjét letisztítsam, majd gondosan elmosom a folyóban. Legalább van egy edényem. A húst becsomagolom az egyik kisebb levélbe, és elásom, nem akarom, hogy valami megegye. A véres földre is földet kaparok, úgy összességében kerüljék el a ragadozók az ideiglenes otthonomat.
Mivel a dagály miatt egyenlőre magasabb a víz, nem akarom elhagyni a szigetemet, úgyhogy nekiállok az obszidián pattintásának. Lassan, óvatosan haladok, nem akarom, hogy kárba menjen. Végül van két tíz centis pengém, amik egész élesnek néznek ki. Megfogom az egyik száraz ágat, és két, nagyjából tíz centis darabot török le, amikbe beleékelem a pengéket, és vékony indákkal rögzítem őket. Mire végzek a nap lemenőben van, a dagály visszavonult, a tüzem meg kialudt, de a parazsa hevesen izzik. Egy bottal félrekotrom a közepét, és beleteszem a levélbe bugyolált húst, majd visszakotrom rá. Előásom a nap közben gyűjtött halakat és kagylókat, a kagylók húsát beleszórom a teknős páncéljába, és vizet szedek rá, majd a parázsba teszem. A halakat kis gondolkodás után visszateszem a földbe, remélem, hogy holnapig még elállnak.
Egy fél óra múlva leveszem a teknős páncélját két bottal, és kikotrom a levelet a parázsból. Egy kicsit hűlni hagyom őket, addig újra felélesztem a tüzet, és nekiállok fedelet készíteni. Lassan, nehézkesen de haladok vele, végül egy fél-tetőt sikerül csinálnom az összefont levelekből, amiket az egyik oldalukon két bottal kitámasztottam, a másikon a földre lógnak. Amikor készen vagyok enni kezdek. A teknős húsa kicsit megfeketedett, és ízetlen, de legalább ehető, és ugyanez mondható el a kagylókról is. A „késeket” és az „edényt” beteszem a tető alá, kiásom a ruháimat, és felöltözöm, a kabátomat takarónak használva befekszem a hevenyészett házam alá. Remélem nem lesz szükségem arra, hogy jobbat csináljak. Kis földpúpot csinálok párna gyanánt, hátrahajtom a fejemet, és az óceánt bámulom. És ekkor, és csakis ekkor szabadjára engedem a könnyeimet és a gondolataimat.