Jack Williams

Név: Jack Williams
Nem: Férfi
Életkor: Huszonhét
Születési hely: London
Láng: Mennydörgés
Család: Vongola

Kinézet: Jake nem a tipikus tudós kinézetű ember. Százhetven centi, szikár, nem kifejezetten izmos, de nem is kifejezetten gyenge egyén. Vörösesbarna, félhosszú haja van, ami kissé a szeme elé lóg. Szeme színe akár a haja. Ruházata viszonylag divatos, mindig az adott környezetnek megfelelően öltözik, bár ha nincs túl meleg akkor ballonkabátot mindenképpen visel. Alapból nem hord szemüveget, de közelre vagy monitorra nézéshez felveszi (bár nem tudni, hogy tényleg kell-e neki, vagy csak hogy okosabbnak nézzen ki).

Jellem: Jake egy zseni, de nem az a tipikus zseni. Esze nagyobb a legtöbb emberénél, és ennek tökéletesen a tudatában van. Nem olyan szétszórt mint a tipikus tudósok, akiket az emberek elképzelnek (bár azért néha az tud lenni). Gyakorlatias ember, aki az eszét és a tudását a gyakorlatban használja, utál tétlenül egy íróasztal felett görnyedni. Ha valami érdekes szerkezetet lát akkor azt általában lerajzolja ha van rá módja (vagy akár szét is szedi). Leginkább a gépek, robotok érdeklik, de minden másban is otthonosan mozog.

Felszerelés: Jegyzettömb, toll, pénztárca iratokkal és INTERPOL jelvénnyel John Smith névre (a kép ki van cserélve Jack arcára minden iraton), irányítópálca.


Előtörténet:
Napjainkban, Oroszország

Az öreg lámpa sárgás fénye enyhén remegett, még kísértetiesebbé varázsolva a termet. Ahogy elnézem a következő lekapcsoláskor indukálódó ellenállás elég nagy lesz ahhoz, hogy elpattanjon a fémszál benne. Előttem egy nagydarab ember áll, magassága százhatvannyolc centi körül, testtömege nagyjából kilencven kiló lehet. Tipikus maffiózó ruhában van, öltöny, fekete nadrág, gyűrű. Megropogtatja az ujjperceit, velem szembe húz egy széket, és helyet foglal rajta. Nem tudom, hogy meddig lehettem kiütve, de az agyam ismét helyesen dolgozik. Annyi biztos, hogy pár óráig maximum, mivel éhségérzetem továbbra sincsen.
-Neve?
-John Smith.
-Az igazi neve?
-Mondom, John Smith. -ismételem meg a hamis papírjaimon található nevet.
-Ön nem John Smith. Az igazi John Smith az Interpol ügynöke volt.
-Az vagyok. Nézze csak meg az irataimat, ott van a jelvényem.
-Ez igaz, de maga nem John Smith. A papírok meg lettek hamisítva, valaki kicserélte rajtuk a képet az önére.
-A fenébe, pedig azt hittem tökéletesre sikerült.
-Közel sem.
-Ez most fájt... bár végül is nem amiatt vagyok zseni, hogy iratokat hamisítsak.
-Hanem hogy szabotálja a heroingyárunkat?
-Ugyan már, ha én őszinte vagyok legyen ön is az. Előttem fölösleges ez a komédia, az nem heroin gyár volt. Maguk berendezték az egészet, egy csapda volt. Mivel én vagyok itt feltételezem, hogy nekem állították. -attól tartok, hogy mint mindig, most is igazam van. Tizenkét emberrel törtünk be az állítólagos heroingyárba, hogy ügyesen megbuheráljam úgy a dolgokat, hogy az ne tűnjön fel nekik, de a képződő anyagnak ne legyenek a herionnal megegyező hatása. De csapda volt az egész, egyszer csak rajtunk ütöttek, és pillanatok alatt szétlőtték az osztag tagjait. Mindenki meghalt körülöttem, csak én éltem túl.
-Nocsak, úgy látszik tényleg igaz, amit magáról beszélnek.
-Hogy briliáns elme vagyok?
-Nem, hanem az, hogy képtelen befogni. Mondja, hogy került magához egy néhai Interpol ügynök irattárcája? -na igen ez egy hosszú sztori. Egy éve történt nagyjából az eset...

***
Egy évvel ezelőtt, Ausztria

-Állj! Álljon meg! -kiabálok a menekülő osztrák után, aki éppen leszalad a lépcsőn. Ez az első bevetésem, nem lenne jó, ha elszúrnám. Márpedig az informátorom éppen most lépett meg előlem. Valamivel megfenyegethették, vagy meggondolta magát. Utána rohanok, a kabátom suhog a levegőben. A vészkijárat felé rohan, és becsapja maga mögött, majd hallom, hogy elfordul egy retesz. Rohanás közben előkapom az irányítópálcát, és az ajtóra szegezem. Belevezetem a lángomat, és egy picit meglendítem a pálcát, mire hallom, hogy a túloldalon visszacsúszik a retesz. Odaérek, és egy széles mozdulattal szélesre tárom, majd elakad a lélegzetem. Egész Salzburg ott fekszik előttem!
~Gyönyörű... egyszerűen gyönyörű! Az emberek olyan zseniálisak abban, hogy hogyan tegyék szépen tönkre a világot! Ott élik a szánalmas, hülye életüket azokban a bezárt betondobozokban, és azt képzelik, hogy tudnak bármit a világról! Egyszerűen imádom a hülyeségüket, annyira emberi!
Na de ideje tovább rohannom, szerencsémre még éppen látom, ahogy befordul egy sarkon. Utána rohanok, de amikor befordulok már eltűnt valahová.
~A fenébe... pedig már majdnem megvolt. Hová a fenébe tűnhetett valaki ilyenkor? Kocsma? Ugyan, ha valaki menekül nem iszogat nyugodtan egy sört, legalábbis ekkora intelligenciával nem. A sebességéből ítélve nem juthatott el a következő sarokig, tehát valamelyik házba kellett bemennie. Akkor pedig valakinek biztosan nekiment ebben a tömegben, tehát csak kell keresni egy bosszús arcot, felborult vázát, vagy valamit, ami egy siető emberre utal... -gyorsan körbejáratom a tekintetemet, és hamarosan kiszúrok hat-hét embert is, akik bosszús arcot vágnak. Sok, nem elég pontos, ennél több információ kell... egy feldőlt váza, de azt akár a szél is leboríthatta, vagy egy macska. Ott egy másik váza, feldőlt szatyros idős nő, bosszús arccal, ráadásul elég közel a sarokhoz is ahhoz, hogy a megfelelő ház legyen, bingó!
Odarohanok az ajtóhoz, és a zárra szegezem a pálcát, majd gyorsan elfordítom a zárnyelvet, és belépek az ajtón. Csendes kis panellakásnak néz ki, a felső szintekről szapora lábdobogást hallok, ahogy a célszemély felfelé szedi a lábait. Gyorsan megy, a lábsebessége alapján az ötödik szinten lehet... kulcscsörgés, ajtócsapódás, tökéletes! A szállása az ötödik szinten van. De az nem lehet, hogy itt akarna megszállni, túl közel van, ráadásul tudja, hogy üldözik, a fenébe már, gondolkodj, mi lesz a következő lépése?! Ki kell jutnia a házból mielőtt körülvesszük, nem használhat bankkártyát, nem lehet nála rengeteg készpénz, tehát nem szállhat meg szállodában! Telefonálhat valakinek, de ő egy szabadúszó bérgyilkos, az ilyennek nem lehet sok fix kapcsolata, különben könnyen megtalálnák. Tehát nem túl valószínű, hogy gyorsan idejön, tehát mit csinálhat? Pakol, hát persze, pakol! Le akar lépni, de nem a főlépcsőn, arra keresem, akkor pedig... a tűzlépcső! Hát persze, egy másik utcába kerülne azon, én meg bottal üthetném a nyomát mire rájövök! Mármint ha nem ilyen zseni lennék.
Kirohanok az utcára, és megkerülöm a házat, amilyen gyorsan csak tudom. Itt kell lejönnie, nincs másik lehetősége, ha el akar szökni!
Elérem a tűzlétra alját, és felnézek. És tényleg, ott jön ki az ablakából, egy sporttáskával a kezében. Gyorsan behúzódom egy fal árnyékába, hogy ne lásson meg. Hallom, ahogy lefelé jön a tűzlétrán, és azt is, hogy valaki elkezd rajta felrohanni.
~A fenébe! Ki az isten olyan hülye, hogy nekimenjen? Megfordul és elfut, vagy elintézi!
Kettő halk, alig hallattszódó zajt hallottam, majd egy tompa puffanást. Valaki lelőtt valakit egy hangtompítóval. Kiugrom a fedezék mögül, felemelt kezemben az irányítópácával, a célpontom éppen sértetlenül lép le a tűzlétráról. Megnyomom a megfelelő gombot, mire zöld villám csap ki a fegyveremből, és a falhoz vágja, ájultan. Ideje a halottal foglalkoznom. Gyorsan átkutatom a zsebeit, és az egyikben megtalálom a tárcáját: John Smith, Interpol ügynök. Zsebre vágom, ez még jól jöhet.

***
Jelen

-Ahhoz semmi köze.
-Lehet, de érdekelt a dolog. Na mindegy, ha nem akarja elmondani, nekem úgy is jó. Ami igazából érdekel, hogy mi köze van magának a maffiákhoz.
-Semmi. -az ökléből csak egy elmosódott foltot látok, majd egy hatalmas ütést érzek az arcomon.
-Nekem ne hazudjon, mert azt utálom.
-Pedig hozzászokhatna. A vallatott emberek elméjében betegesen él az a képzelgés, hogy úgysem élik túl. És tudja mi jár ilyenkor az emberek fejébe? Egy nagyon emberi, és érthető, mégis teljesen illogikus gondolat, mivel ahelyett, hogy segítenék vallatójukat és ezzel a szabadulásukat, azt gondolják, hogy DÖGÖLJ MEG!
-De maga nem ilyen ésszerűtlen, maga egy zseni.
-Ez alapvetően igaz, de zseni létem ellenére sem tudok megmenekülni az emberi faj összes hibája elől.
-Kár... pedig nekünk az az énje kellene, az embertelen, a zseni. Nem akarja elmesélni, hogyan került a Vongolához?
-Hosszú történet lenne.
-Én ráérek. És ön is, ezt megígérem.
-Tömören? Felajánlották az állást, cserébe azért, hogy az agyammal őnekik segítek. -ez nagyjából igaz is volt, de a történet sokkal hosszabb volt. Ez a történet akkor kezdődött, amikor elvégeztem az egyetemet...

***
Négy évvel ezelőtt

A nap melegen süt le az udvarra, miközben keresztül vágok rajta, lábam alatt a híres zöldellő angol fűvel, kezemben a friss és ropogós diplomámmal. Mások nem voltak már itt, mindenki elment, hogy etil-alkohol enyhe oxidációja segítségével roncsolják a májukat és az agyukat. Nekem ehhez semmi kedvem nem volt, ráadásul még beszélgetni akartam a professzorommal, amitől elrepült az idő. A társaságba különben sem illek be, mivel messze alattam vannak, pedig egy évvel fiatalabb vagyok, hála annak, hogy a gimnáziumot egy évvel kevesebb alatt fejeztem be. Ebben semmi rossz nincs, sohasem vetettem meg őket miatta, Einsteinnek sem voltak igazán barátai, se Newtonnak... a nagy embereket soha senki nem érti meg, és én közéjük fogok tartozni.
A diplomám mellett még egy igen értékes ajánlólevelet is szorongatok, amit a professzor adott. Állítása szerint egy Bad Wolf társaság a fiatal tehetségeket gyűjti össze, mert valami áttörést akarnak elérni a robotika terén. Bekerülni a válogatott csapatba csak nagy nevek ajánlásával lehet, de a professzorom szerencsémre ilyenek közé tartozott. Ki tudja, ha minden jól megy akkor akár már ezért a munkámért is kaphatok valami díjat, hogyha nem is a Nobelt. Bár őszintén szólva baromira nem érdekelnek a díjak, csak a tudás maga. Ismerni akarom a világot, ami körülvesz, ráadásul a robotika egy igen hasznos dolog lehet, ha sikerül egy áttörést elérni. Soha, senkinek sem kellett volna néger vagy bármilyen más rabszolga, ha ott van egy robot, aki erősebb nála, és mindent kérdés nélkül megcsinál.
Két nap múlva egy előadóteremben várom azt, hogy a Bad Wolf társaság egyik előadója megkezdje a tájékoztatót. A beszédből semmi olyan nem derül ki, amit eddig ne tudtam volna, robotikai kutatások zajlanak. Eleinte a kisebbekre akarnak betenni minket, de annak, aki a legjobb eredményt felmutatja, lehetősége lesz dolgozni az „Ádám” nevet viselő rejtélyes robotukon, ami állítólag egy teljesen más szintje a robotikának.
-Az Ádám egység a tervek szerint messze több lesz, mint az eddigi létező robotok. Már nem is robot lesz, nem is ember, ő lesz a tökéletes életforma. Egy fémváz, hatalmas aggyal... képzeljék csak el, hogy mennyit segíthetne. Nem lenne több téves orvosi analízis, nem lenne több rosszul adagolt gyógyszer, vagy pontatlan szerkesztések adódott hiba. És maguk segíthetnek megteremteni az első egységét azoknak a robotoknak, akik megváltják majd a világot.
-Tehát teremtsük meg azokat, akik elveszik a munkánkat?
-Ugyan már... az Ádám robot nem prototípus, ő az egyetlen. Később majd kifejlesztünk még többet, de mire annyian lesznek, hogy elveszik az önök munkáját, önök közül valaki már kerekes székben fog csücsülni, és az Ádámért kapott Nobel díja gyümölcsét fogja élvezni.
-Nem mintha a díj bármit számítana... a kérdés inkább az, hogy honnan lehet tudni, hogy ezek megbízhatóak? Hiszen az Ádám robot mint ön is mondta akkora aggyal fog rendelkezni, ami megközelíti a miénket.
-Lehagyja uram, lehagyja az önökét.
-Ebben azért nem lennék biztos, mivel az nem lesz ember, és az emberek embersége a legnagyobb előnyük, nem csak a gyengeségük. No, a lényeg ettől függetlenül az, hogy ki fogja ellenőrizni az Ádámot? Ha megkapják a tökéletes létformát akkor azt rossz célokra is felhasználhatják. Kik fogják uralni? Önök? A királyi család? Az Eu?
-Az Ádám egység egészen addig megfigyelés alatt lesz, amíg nem lesz tökéletes. Utána pedig senki tulajdonát nem fogja képezni.
-Ez csak egy utópia.
-Lehet, de higgye el, meglesznek a biztonsági terveink. De először el kell készíteni, nem igaz?
-Egy atomreaktort sem lehet beindítani, és csak utána ellenőrizni a szigetelését a reaktorteremnek.
-Uram kérem, ne aggódjon. Ha ez boldogítja, akkor elárulhatom, hogy a teremtőjének mindenképpen lesz egy egyértelmű parancsa, amivel felrobbanthatja. De többet nem árulhatok el.
-Értem, bocsánat.
Fél évbe telt, mire megkaptam az Ádám projekt fejlesztését. Kettőezer-huszonhárom április negyedike volt. Boldogan mentem haza, a mellem dagadt a büszkeségtől.

A vekker úgy hasít az álmomba, mint egy nagy nyomású vízágyú sugara a vajba. A fejem szokatlanul nehéz, mintha a sűrűsége nagyobb lenne a szokottnál. Lehúzom magamról a takarót, és kikelek az ágyból. Nagy nap a mai, elvégre is végre elkezdhetek az Ádámmal foglalkozni. Hiába veszélyes, ha tényleg lesz felette uralmam, akkor nem lehet belőle baj. És a tökéletes robot... alig várom, hogy nekikezdhessek, úgyhogy kapkodva öltözök fel, és csak kutyafuttában reggelizem meg. Öltöny, nadrág, fehér ing, még nyakkendő is van rajtam, minden, hogy megtiszteljem az első napomat. Szokatlanul korán hagyom el a lakást, még az újságkihordóval is összefutok.
-Reggelt.
-Reggelt.-mondja, és a szomszédom küszöbe elé hajítja az újságot. Én nem fizetek elő, mert teljesen feleslegesnek tartom, az interneten úgyis minden rajta van. Elmegyek a szomszédom küszöbe mellett, és vetek egy futó pillantást az újságra, és azonnal megállok. Nem a szalagcím fogta meg a tekintetemet, hanem a dátum: Kettőezer-huszonnégy április öt! Az lehetetlen, tisztán emlékszem, hogy tegnap kettőezer-huszonhárom április negyedike volt!
~Biztos csak elírták. -gondolom, de a dolog nem hagy nyugodni.
-Mondja uram, melyik évet írjuk most?
-Nocsak, feje tetejére állt a világ, hogy már ön is másnapos?
-Kérem, ne viccelődjön.
-A fene érti magát... kettőezer-huszonnégy van. -mondja, majd felszáll a biciklijére, és tovateker.
~Az nem lehet... AZ NEM LEHET! EGY TELJES ÉV NEM TŰNHET CSAK ÚGY EL! Nem, ez nem lehet, lehetetlen, egyszerűen képtelenség! -berohanok a házba, és ledobálom a ruháimat, majd beállok a tükör elé. A hajam ugyanolyan hosszú, a kezemen van egy horzsolás amire nem emlékszem, de azt lehet, hogy csak nem vettem észre. Kirohanok a fürdőszobából, bekapcsolom a laptopomat, majd a szekrényhez lépek, hogy megkeressem a kedvenc nadrágomat. Ugyanolyan, egyáltalán nem lett kopottabb... várjunk csak! Nincs belül meg az a salsa folt, amit már vagy két éve csöppentettem rá! De hát tegnap, vagy egy éve, még megvolt, tehát ez nem ugyanaz a nadrág. Valaki kicserélte egy ugyanolyanra, ugyanúgy megkoptatta, ugyanúgy lenyírta a hajamat, mintha csak tegnap lett volna, hogy megkaptam a munkát. Valaki kitörölte az elmúlt egy év emlékeit valahogyan, azt, amikor az Ádámmal foglalkoztam!
~Na várjunk csak... a munka! Az elmúlt egy évben azon dolgoztam, ha tényleg eltelt egy év. És ha azalatt befejeztem... nem az nem lehetséges. Mit is mondott az eligazító? „a teremtőjének mindenképpen lesz egy egyértelmű parancsa, amivel felrobbanthatja”... de ha megteremtettem és nem emlékszem a parancsra? Akkor a kezükbe adtam a tökéletes robotot mindenféle kontroll nélkül. Gondolkodj, mire jó az, hogy ennyire úgy csináltak, mintha csak tegnap kaptad volna meg?
A fejemre csapok, és felkiáltok:
-Hát persze, hogy lehetek ennyire hülye? Csak tegnap fejeztem be, és azt akarták, hogy minél később vegyem észre, hogy egy év eltelt! Tehát sikerült befejeznem az Ádámot, és most le akarnak lépni vele... Bad Wolf corporation, hát persze... Gonosz Farkas társaság? Te jó ég, hogy lehettem ennyire hülye! Egy csapat titokzatos ember kezébe adtam a tökéletes életformát!
Felkapom a cuccaimat, és eszeveszetten rohanok a Bad Wolf corporation épülete felé. Egy hatalmas irodaháznak nézett ki, de annál sokkal több volt, biztos meg tudom találni, emlékszem az odavezető útra, hiszen emlékeim szerint tegnap jártam itt, amikor megkaptam a munkát. Befordulok az utolsó sarkon, és megpillantom a... semmit. Egyszerűen eltűnt az egész épület, mintha soha semmi sem lett volna itt. Csakhogy az lehetetlen, valaminek kell itt lennie! A földben egy kráter van az épület helyén, az alapozásig eltűnt az egész. Mintha valami vagy valaki egyszerűen elteleportálta volna. De ez képtelenség, egyszerűen nem létezik ilyen technika! Egy ilyen eszköznek képesnek kell lennie meghajlítania a tér-idő kontinuumot, és az épület minden egyes kvarkját az alagut-effektusnak megfelelően megmozdítani, de az ehhez szükséges energia hatalmas, még egy atomreaktor is kevés hozzá! Egyszerűen ilyen nem lehetséges, ez túl van még az én tudásaim határán is!

Az elmúlt egy évben belevetettem magam a tudós-életbe. Konferenciáról konferenciára jártam, leginkább az agykutatás és az energetika, illetve a teleportálás, és ezzel együtt a szubatomi részecskék foglalkoztattak. No meg persze kutattam, folyamatosan végeztem a kutatásokat. Nevet szereztem magamnak, nálam jóval idősebbek is elismertek, és tisztelték, sőt, kikérték a véleményemet.
Most is épp az egyik ilyenre készülök, miközben kint szakad az eső. Tipikus angol tavaszi időjárás, köd és eső váltakozik folyamatosan, a nap csak nagy ritkán tisztel meg minket, földlakókat. Nem mintha túl sokat lennék a napon, úgyhogy igazából nekem eléggé mindegy, hogy mennyit süt vagy nem, de ettől függetlenül nyomasztó hatással van az emberekre. Épp a legújabb agykutatásaim eredményeit próbálom power point diákra felvinni, de ez nem annyira az én terepem.
Hirtelen a londoni időjárásba nem beillő hangot hallok, mintha egy kutya vonyítana, de nem teljesen olyan. Felemelem a fejemet, de úgy döntök, hogy nem törődök vele, de valamiért nem hagy nyugodni. Tovább írom hát a diát, de a következő pillanatban megint meghallom, ráadásul ezúttal közelebbről.
-Mi az isten lehet ez? -morgolódok, és felállok, hogy kinézzek az ablakon. Félrehúzom a függönyt, és kinézek a sötétségbe. A következő pillanatban villámlik, és a villám fénye egy hatalmas, a betonra felfestett farkasfejet világít meg, aminek a szemei gonosz, vörös fénnyel vannak kifestve, már-már világít. Hátralépek ijedtemben, és megbotlok a székemben. Estemben valami tompa villanást látok a távolban, a szakadó eső függönyén túlról, az ablakom darabokra robban, és vele egyidejűleg fájdalom hasít a mellkasomba. A világ forogni kezd majd elsötétedik, alig érzem, ahogy a földre esek. Képek pörögnek a szemem előtt, életem képei. A végtagjaim ólomnehezek, és szép lassan elsüppedek az öntudatlanságba.

Egy kórházban tértem magamhoz, oxigénre és infúzióra kötve. Mire összeszedtem az eszméletemet már túl voltam kettő műtéten, és sikerült az orvosoknak stabilizálni az állapotomat. Mint kiderült lelőttek, az volt a szerencsém, hogy elestem, és így a golyó elkerülte a szívemet, noha elvéreztem volna, ha egy rejtélyes úriember nem hívja ki a mentőket. Két hónapig voltam a kórházban, mire elhagyhattam. Addig az előttem lepörgött képeken gondolkodtam, ugyanis azok között ott voltak az Elveszett Év képei is... de annyira tompák, elmosódottak, képtelen voltam fogást találni az emlékeimen. Egyszerűen mindig kicsúsztak a kezemből, amikor megpróbáltam őket felidézni. Ami megmaradt, az egy nagyjából ember formájú fémrobot, bizonyára az Ádám.
Egész idő alatt csendes, öltönyös úriemberek vigyázták a szobámat, akiktől akármit kérdeztem, csak kitérő választ kaptam. Az biztos, hogy nem rendőrök voltak, és nem volt közük a rendőrséghez. A szervezettségük és fegyelmük magasan képzett emberekre vallott, akár ha katonák lettek volna, de kinézetre teljesen elütöttek a hadseregtől.
Arra, hogy kik is ők, a kiengedésem napján kaptam meg a választ.
-Gratulálok uram, ön sikeresen felépült. Mostantól elhagyhatja a kórházat, az urak majd az otthonába kíséreik.
-Köszönöm. -mondom, de valami nem tetszik a dologban. Az orvos odaadja a leletemet, majd felöltözök, és az őrömet követve elhagyom a kórházat. Nem a főbejárat felé megyünk, hanem a dolgozók parkolója felé, de ez akár stimmelhet is, elvégre az őr akár ott is parkolhat. De valami akkor sem tetszik a dologban. Nem tudom az okát, és ez idegesít, de valami nem stimmel itt, valami határozottan nem stimmel.
Kiérünk a parkolóba, egy sötétített üvegű fekete limuzin vár ott minket. Az őr kinyitja nekem az ajtót, én beszállok, mert ugyan mi mást tehetnék. Az őr is beszáll előre, a sofőr helyére, az eddig ott ülő ember pedig kiszáll, és beül mellém. Meglepetésemre felismerem, az egyik egyetemi professzorom az, Kirkegor professzor.
-Jó napot professzor. Újabban már biztonsági őr lett belőle?
-Ugyan kedves fiam... no de mindjárt elmagyarázom. Induljunk! -szól előre, mire a kocsi elindul.- Bocsánat, hogy így visszük el, de a család kifejezett parancsa volt, hogy azonnal vigyük el a kórházból egy biztonságos helyre, mielőtt bármi baja történne.
-Milyen család? Miről beszél?
-Igaz is. Szóval, a professzori állásom csak ideiglenes volt, tehetségeket kerestem az egyetemen a család számára. Maga volt a kiszemeltem, de eltűnt, mielőtt ajánlatot tehettem volna. A Vongola család embere vagyok. Ez egy maffia, de nem olyan, mint a keresztapában van. Ha csatlakozik hozzánk védelmet kap.
-Nem érdekel.
-A helyzet bonyolultabb mint képzelné. Akár hiszi akár nem, a világ sorsa van ennek a maffiának a kezében, amióta harcban áll a rivális családdal, a Millefioreval.
-Nem érdekel. Tudós vagyok, nem hős.
-A kettő nem zárja ki egymást. Például, mit szól, hogyha olyan energiaforrást mutatok önnek, ami kifogyhatatlan, szinte ingyenesen megcsapolható, és sokkal nagyobb teljesítményű mint bármi, amit eddig el tudott képzelni?
-Azt, hogy a pokol bugyraiba is követem ezért a dologért.
-Sejtettem. -nevet fel. Elővesz egy gyűrűt, és átnyújtja.- A kórházi mérések szerint ez az önnek megfelelő.
-Ez mire jó? -kérdezem, miközben felhúzom az ujjamra.
-Mindjárt megtudja. Kérem, engedjen meg egy kis előadást, ha már tanítottam. -hirtelen felém tartja ökölbe szorított kezét, amin szintén egy gyűrű van, és a gyűrűje végén hirtelen egy apró, kék láng jelenik meg.- Ez itt a végső akarat lángja. Egy energiaforrás, ami az emberben van, és az ember akaratából születik.
-Hogy micsoda?
-Ugye-ugye? Elképzelhetetlennek tartottam én is az ilyen létezését, de tessék, itt van! Ez a láng összesen kétszer hét -féle lehet, mindegyik más-más képességekkel. Az enyém az ég típus eső lángja, és nyugtató, lassító hatása van. -mondja, majd elővesz egy kávés termoszt, és leszedi a tetejét, majd hozzányomja a gyűrűjét, és elfordítja a termoszt. A kávé kifolyik belőle, de lassan, mintha valaki úgy durván a harminckettedére csökkentette volna a sebességét. Én levegőt sem kapok, közben Kirkegor könnyedén aláteszi a termoszt, és a kávé visszaesik az üvegébe.
-Az ön lángja elvileg szintén ég típusú, mennydörgés láng. A lángja olyan, mintha elektromosság lenne, sokan tévesen villám lángnak is nevezik. Ez azt jelenti, hogy mutat az elektromos áramhoz hasonló tulajdonságokat, például indukál elektromágnesen mezőt, illetve lehet az elektromos áram helyett belevezetni a készülékekbe. Gyakori, hogy a használóik ellenállóak lesznek mind a lángra, mind az elektromos áramra nagymértékben, mivel a szervezetük hozzászokik.
-Értem. De mik ezek a lángok?
-Tavaly halt meg egy Verde nevezetű zseni, egy hatalmas koponya. Ami azt illeti, senki nincs, aki hozzá mérhető lenne, bár önnek, és még egy-két embernek lehet rá esélye, hogy elérje az ő szintjét. Szóval ez a Verde volt az, aki felfedezte a lángokat. Ez egy belső energia, amit a gyűrűk csapolnak meg. Az energiának két típusa van, az ég és a föld, ez legegyszerűbben olyan mint az Rh vércsoport, vagy az egyik, vagy a másik egy ember. Mindkét lángnak hét-hét alfaja van, ezek közül az egyik dominál, de az összes jelen van a szervezetében. Ez önnél a mennydörgés láng, de minden más lángból az ég típusúak közül van magában. A föld típusú embereknél valahogy megszűntek az olyanok, akik a hetedik lánggal dominánsak, mintha náluk az valamiért kodomináns lángból recesszívbe váltott volna.
-És hogy lehet előhozni ezeket a lángokat?
-Hosszas gyakorlás és edzés után sikerül az embereknek. Arra kell koncentrálni, hogy mit akar az ember, és ezeket a célokat a gyűrűjébe összpontosítani, majd elképzelni, ahogy előtörnek magából. De felesleges ezzel a kocsiban kísérletezni, lehetetlen, hogy sik... az lehetetlen! Tudatosan előhozta?! -kiált fel. Ugyanis ahogy mondta, én már csináltam is. Elképzeltem a céljaimat, a dolgok megismerését, az emlékeim visszaszerzését. Elképzeltem magamat, ahogy mindent megtudok a világról, amit csak lehet, és segítek neki továbbhaladni, egy jobb lét felé. A többi már csak mentális dolog volt, ami meg eléggé könnyű az én agyammal. És az eredménye ott szikrázott a gyűrűmön.
-Hihetetlen... ön tényleg egy zseni. De mindenesetre még meg kell tanulnia irányítania. Tíz perc múlva megérkezünk a reptérre, ahonnan Olaszországba repülünk, az új otthonába.
-Olaszország? Remek. -mondom mosolyogva. Mindig is meg akartam nézni magamnak az Appenineket, meg a számos történelmi örökséget.

***
Jelen

Szóval így kerültem a Vongolához, de persze eszem ágában sincs ezt az orrára kötni.
-Nem fél, hogy úgy jár, mint velük? -kérdezi baljósan. Egy rémisztő felismerés ötlik az agyamba, ez megmagyarázza, hogy miért én...
-Ki az isten maga?
-Inkább az a fontos, hogy ki küldött... a Plokhoy Volk üdvözli önt.
-Neeeeeeem! -üvöltök fel. Az nem lehet, hogy a fenébe találtak meg?! Ráadásul képesek voltak ujjat húzni a Vongolával miattam?! A Plokhoy Volk oroszul nem mást jelent mint gonosz farkast.
-De igen. De ne aggódjon, nem ölhetjük meg. Egy óra, és itt vannak önért. -cselekednem kell, méghozzá azonnal. Nem tudom felrúgni a székével együtt, mert én esnék hátra. Gyorsan visszább húzom a kabátujjamba a kezemet, és nagy nehezen kipiszkálom az irányítópálcát a rejtett ujjzsebből, miközben folyamatosan szóval tartom.
-Szóval mit is akarnak maguk tőlem?
-Nem tudom egészen pontosan, én a végrehajtó vagyok.
-Aha, és mint egyszerű végrehajtó nem fél, hogy a Vongola esetleg felkeresi önt, hogy mégis mit műveltek az osztaggal? Különben is, hányan voltak?
-Hárman. És ne aggódjon, ez nem az ön problémája. Higgye el, megvannak az Oroszországi kapcsolataink, akik kihúznak minket az ilyen csávából.
-Sok sikert önöknek. -mondom, végre sikerül előbányásznom az irányítópálcát, és a bilincs felé fordítanom. Megnyomom rajta a megfelelő gombot, és elrántom, hallom, ahogy kattan a bilincs. A vallatóm meglepődni látszik, de nincs ideje reagálni, hátravetem magam székestül, közben előre tartom az irányítópálcát, és lángot lövök ki a végéből, ami mellkason találja, ledönti a székről, és ájultan terül el.
A folyosón csizmák dübörögnek, feltehetőleg a másik kettő az. Pillanatokon belül belökik az ajtót, és bejönnek, de én már addigra rájuk szegezem a pálcát, és kiütöm őket is. Gyorsan átkutatom a zsebeiket, megtalálom náluk minden cuccomat, és egy mobilt is. Kirohanok a szobából, majd az épületből, közben egy Kilkegor által megadott számot tárcsázok.
Tizenöt percen belül ott van értem egy ferrari, én meg boldogan, és mégis félve mászok be.
Fegyver
Neve: Irányítópálca
Típusa: nem meghatározható
Kinézete: Egy tizenöt centi hossz fémrúdnak néz ki, a végén egy zöld kristállyal, négy centire a tetejétől van rajta egy gomb. Nem sokkal az alja előtt pedig egy tekerő van rajta, amivel be lehet hangolni (ez az elektronikus dolgokhoz kell csak).
Speciális képessége/képességei:
-Irányítás: Ez az Irányítópálca legfőbb képessége. Ez az, amit a neve mond, az Irányítás képessége. Jack úgy alkotta meg ezt a tárgyat, hogy képes vele a mennydörgés lángot elektromágneses erővé alakítani, és ezzel mozgatni a fémből készült dolgokat (például el tud távolról sütni egy pisztolyt). Emellett képes normális energia segítségével elektronikus dolgokat beindítani, vagy kikapcsolni. Mindkét használati módja Jack erejével növekszik, azaz eleinte csak egyszerű dolgokra képes vele (például: pisztoly elsütés, kamera kikapcsoló gomb megnyomás, csupa olyan dolgok, amikhez kis alkatrészeknek kell megmozdulniuk), később már akár kocsikat indíthat be, vagy irányíthat távolról.
-Kisülés: Az Irányítópálca offenzív képessége. Jack képes ezzel a pálca hegyéből kilőni egy villámot, ami lebénítja azt a testrészt, amit eltalál. Ha az ellenfelet a teste közepén vagy a fején találja el, akkor az illető elájul, és pár métert hátrarepül. A villám egyenesen repül, és nem lehet eltéríteni.