Mana Nightroad

Név: Mana Nightroad
Nem: nő
Életkor: 18
Születési hely: Anglia (pontos hely nem ismert)
Láng: köd
Család: nincs

Kinézet:
Nem mondanám magam égimeszelőnek a magam 165 centijével, bár nem is gyarapítom az alacsonyak táborát. Úgy gondolom, hogy ez átlagos magasságnak számít. Az, hogy hány kiló vagyok, maradjon az én titkom. Egy nőnek vigyázni kell a róla kialakult képre. Hosszú barna hajammal rendszeresen meggyűlik a bajom, de mégis gyakran leengedve hordom és csak akkor kötöm el, ha már nagyon muszáj és nem tudok vele mit kezdeni. Szemeim elég különlegesek, így sokan megnéznek maguknak. Jobb szemem smaragdzöld, és erre tisztán látok, míg a bal barna, ám erre sajnos vaknak születtem. Mivel bal oldalra nem látok semmit gyakran hagyatkozom a hallásomra, hogy pótolja szemem hiányát, illetve a sok évnyi gyakorlás után is hagy némi kívánnivalót maga után térérzékelésem.
Általában olyan ruhákat hordok amikben könnyű mozogni és könnyen el tudok rejteni benne legalább egy kézi lőfegyvert vagy tapétavágót, így nem gyakran hordok testhezálló ruhákat. Gyakori, hogy farmert viselek, mert az elég kényelmes, illetve e mellé szoktam válogatni egy felsőt széles ruhatáramból (persze évszaknak megfelelően). A lapos talpú cipőket kedvelem, így csak akkor hordok magassarkút, ha nagyon muszáj.

Jellem:
Néha még magam sem tudom, hogy ki is vagyok valójában. Talán ha valaki belém látna akkor azt mondaná, hogy nagyszerű színész lehetnék, amiben egy kicsit egyet is értenék vele, hisz mindig maszkot hordok. Ez egy kicsit olyan, mint az antik görög színházban ahol mindig más maszkot viseltek a szereplők, hogy tükrözzék az érzelmeket. Én is ilyen maszkokat tartok, hogy megtévesszek másokat, ám néha megesik, hogy elveszem közöttük. Ha egy átlagemberrel kerülök kapcsolatba az egy mosolygós, visszafogott és nyugodt lányt lát még akkor is, ha belül forr bennem a düh. Ezzel ellentétben ha „olyan” munkát kell végeznem gyökeresen megváltozik a rólam alkotott kép. Egy hidegfejű, gyors észjárású, könyörtelen embernek néznek. Talán csak akkor veszem le a maszkom, ha egy olyan gyerekkel találkozok, mint amilyen én is voltam valamikor. Talán csak nekik vagyok képes megmutatni azt, hogy ki is vagyok valójában.

Felszerelés: egy kézi lőfegyver (Smith and Wesson 1911) vagy egy tapétavágó, egy oldaltáska (benne fülhallgató és egy MP3 lejátszó, irataim)

Előtörténet:

A munkából jöttem hazafelé. Nem is tudom, hogy vettem észre a fiút, hiszen nekem balra ült a fal tövében. Talán az egyik mellettem elhaladó autó ablakában láttam meg visszatükröződni alakját és ezért fordultam felé, vagy csak valamiféle megérzés volt? Azóta ezen töprengek, de még nem találtam meg rá a választ. Ahogy megláttam odasétáltam hozzá. Ruhája koszos volt, de nem annyira, mint ahogy egy utcagyerektől várnánk, talán csak pár napja lehetett kint. Felhúzta térdeit, és átkarolta azokat, hogy legalább egy kis biztonságérzete legyen. Szőkésbarna haja össze-vissza állt és égszín kék szemeit az aszfaltra szegezte. Mikor elé értem felnézett rám, a szeméből ki tudtam olvasni, hogy szemeim miatt furcsán pillant rám, de én felé nyújtottam a kezem.
-Gyere!- Szólaltam meg egy kis mosollyal arcomon, neki pedig felcsillant a szeme és megfogta a kezem. Felsegítettem és elindultunk hozzám. Aprócska keze a tőle telhető leginkább szorították az enyém egész úton, hogy semmiképpen se hagyjon el. Lábai szorgosan dolgoztak, hogy tartani tudja velem a lépést.
Most itt állunk a lakásom ajtajában és éppen a kulcsot teszem a zárba. Csak egy pillanatra fordul meg a fejemben, hogy biztos jó ötlet volt-e magammal hozni őt, de gyorsan el is vetem ezt a gondolatot. Kattan a zár, én pedig otthonos mozdulattal lököm be az ajtót és lépek beljebb magammal húzva a fiút.
-Vedd le a cipőd és gyere beljebb- szólok rá, míg becsukom az ajtót és lerúgom magamról cipőim, majd oldaltáskám az előszobaszekrényre ejtem. Nem lakom valami nagy lakásban. Két szoba, hozzájuk egy-egy fürdő plusz egy nyílik a nappaliból is, konyha és nappali. Kicsiny bérlakás, most mégis ez a hely jelenti számomra az otthont, de csak addig, míg tovább nem állok. Ahogy belépünk a nappaliba a kisfiú elkezd egy helyben topogni, látszik, hogy nem tudja mit tegyen. Akárhonnan nézem nem tűnik igazi utcagyereknek. Egy halvány mosoly kúszik arcomra és tudom, hogy ezt a maszkot kell most felvennem, hogy elnyerjem a fiú bizalmát és minél többet ki tudjak húzni belőle.
-Érezd magad otthon- hangomban ott bujkál az üresség, de ezt csak én veszem észre. Mára már nincs olyan ember, aki meg tudná mondani, hogy még mindig üres vagyok belül. Csak én vagyok ezzel tisztában és így el tudom rejteni a gyengeségem. A fiú a mondat után azonnal a kanapéhoz szalad és végigterül rajta. Úgy döntök, hogy nekiállok a vacsora elkészítéséhez, hiszen már elég késő van. Ma tovább tartott a meló, mint gondoltam, de ez nem igazán zavart, mert amíg ezt a munkát végezem úgy érezem, hogy normális ember vagyok. Mindig így van, akárhová megyek. Keresek magamnak egy részmunkaidős állást és úgy élek, mint egy egyszerű ember, de e mellett a maffiának is dolgozom. Kettős élet, mondanák a legtöbben, de nekem pont így jó.
~Én is olyan vagyok, mint mindenki más. Élem az életem még ha nem is teljesen szokványos~ fordul meg a fejemben a gondolat, de nem tudok sokáig ezen a szálon maradni, mert apró léptek törik meg a rövid ideig beállt csendet. A konyha ajtaja felé fordulok és szembe találom magam a kölyökkel.
~Nem is tudom a nevét. Hogyan kellene szólítanom?~ Töprengek el egy pillanatig, de ő megtöri a csendet.
-Hogyan szólíthatlak?- Most először hallom a hangját, és meg is lepődöm, hogy milyen tiszta és dallamos. Az enyémhez képest valódi érzelmeket tükröz.
-A Mana megteszi. És én hogyan szólítsalak?- Válaszolok és kérdezek vissza azonnal, miközben ismét mosolyt varázsolok arcomra. Ezt a maszkot addig nem vehetem le, míg ő itt van velem.
-Erik- mutatkozik be nagyon halkan. Ha nem lenne jobb a hallásom, mint az átlagnak nem is hallottam volna meg. Csak ilyenkor áldom a sorsot, hogy elvette bal szemem világát.
-Szép neved van. Nagyon tetszik- bókolok neki egy kicsit és összeborzolom egy kicsit félhosszú haját. Látom, ahogy egyik kezével megérinti azt a helyet, ahol én is hozzáértem, de nem foglalkozom vele sokáig elkezdem előkészíteni a vacsora hozzávalóit. Hallom, hogy egyik lábáról a másikra áll, és tudom, hogy hamarosan kérdezni is fog valamit, így úgy döntöm megelőzöm. -Mond csak. Nem fogom leharapni a fejed érte.
Nem nézek hátra, de hallom, ahogy suhog a ruhája, mikor felkapja a fejét. El tudom képzelni milyen meglepett arcot vághat, de türtőztetem magam és nem nézek rá. Bátortalanul, akadozva szólal meg és én szinte tapintani vélem a feszültséget, ami belőle sugárzik.
-Miért... hoztál magaddal?- Halk, de érthető kérdés, ha lenne rá logikus magyarázatom már régen rávágtam volna, de mivel ennek hiányában vagyok csak egy percnyi csend után szólalok meg.
-Hmm. Nem is tudom- sejtem, hogy furcsán néz rám, de nem fordulok vele szembe és folytatom. -Talán azért, mert valaki ugyan ezt tette velem is.
-Valaki?- Kérdez rá félénken Erik, mire vállam fölött ránézek és egy mosolyt küldök felé.
-Az a személy, aki felnevelt- válaszolok neki, majd visszafordulok a teendőimhez.

”Akkorra már két éve voltam árva, akinek senkije sincs. Már régen elfelejtettem a teljes nevem, hisz mindenkinek csak Mana voltam. Már akkor is nagy becsben tartottam az egyetlen emlékem a szüleimtől. Egy pár ezüstgyűrű. Mind a kettő farkába harapó kígyót ábrázolt, de a kettő között a kígyók szeme volt a különbség. Az egyik szeme nagyon tiszta ametisztből*, míg a másiknak tiszta citrinből* volt. Ezeket mindig gondosan elrejtettem, hogy a többi gyerek az utcán meg ne lássa. Ők tanítottak meg, hogyan kell lopni. Ennyit adott nekem New York, hogy segítsen túlélni. Ekkoriban szoktam rá, hogy tapétavágót hordok magammal, mert ez volt a legkönnyebben elérhető fegyver a számomra. Az egyik alkalommal, mikor kiszemeltem magamnak egy jól öltözött nőt elég csúnyán ráfáztam. Emlékszem, hogy tűzvörös haja szúrt szemet először és ezért néztem csak meg, majd mikor rájöttem, hogy mennyi érték lehet nála a nyomába szegődtem. Befordult előttem a sarkon. Mikor én is befordultam kellemetlen meglepetés ért. Egy SW1911*-es csöve nyomódott a homlokomnak, majd egy mogorva, mélyen búgó női hang ütötte meg a fülem.
-Miért követsz?- Nem tudtam értelmes választ adni neki ebben a helyzetben. Úrrá lett rajtam a pánik. Hallottam ahogy ereimben dübörög a vér, éreztem, hogy egész testemben remegek, izmaim egyre jobban megfeszülnek, hogy bármelyik pillanatban el tudjak futni. Tenyerem izzadt, így még csak meg sem bírtam fogni a snitzert, ami a zsebemben lapult. Felnéztem a nőre és láttam az arcán azt az elégedett vigyort amitől még jobban összezavarodtam.”

-Milyen ember volt ő?- Erik kérdése rángatott vissza emlékeim közül, mire egy pillanatra megáll a kezemben a kés, amivel a zöldségeket darabolom.
-Furcsa. Sosem tudtam, hogy mire gondol így nem tudtam hogy hogyan reagáljak a cselekedeteire. Ő volt az egyetlen ember aki össze tudott zavarni akár egy perc alatt- ez talán a legpontosabb meghatározása annak, amit róla tudok. Ezen kívül egy pillanat alatt képes volt átlátni bárkin, amit azért irigyeltem tőle.

„Akkor még csak három napja voltam nála. A fegyveres incidens után magához vett és elkezdett tanítani. Emlékszem azt mondta, hogy kihívást lát bennem, de akkor ezt még nem értettem. Azon a napon magával vitt egy találkozójára. A férfi akivel találkozott csak ennyit mondott mikor meglátott.
-Olyan a lány, mint egy baba.
Ő erre nagyon mérges lett. Tudtam, mert ha elmentünk, akkoriban még fognom kellett a kezét és akkor annyira megszorította, hogy utána való nap nem tudtam vele rendesen fogni. Persze ő felnőtt volt, míg én csak egy tízéves kölyök, de lenyűgözött az ereje. Mikor hazaértünk hozzám vágott két maszkot. A szó szoros értelmében, kivette a szekrényből a két maszkot és hozzám vágta.
-Mostantól ezeket fogod hordani- jelentette ki én pedig értetlenül bámultam a torz mosolyba illetve sírásba fagyott fehér arcokat*. Ezt ő is észrevette és ennyit mondott leguggolva, hogy arcunk egy szintben legyen. -Üres vagy és nem akarom, hogy ezt mások is lássák, szóval mostantól maszkot fogsz hordani, míg meg nem találod azt, ami teljessé tesz.
Fogalmam sem volt arról, hogy mit akar ezzel mondani nekem. Teljesen elvesztettem a fonalat és nem tudtam, hogy mit vár el tőlem. Akkor még nem értettem, hogy mit jelképeznek azok a maszkok.”

-Az a személy hol van most?- Erik rákérdezett arra, amit én is nagyon szeretnék tudni.
-Nem tudom. Két éve elvesztettem- válaszolok őszintén, míg tovább ügyködöm a vacsorán. -Amilyen hirtelen feltűnt az életemben olyan gyorsan ki is lépett belőle.
Nem is tudom igazán leírni a dolgot. Mindig is sokat utaztunk és akkor valamiért elszakadtunk egymástól. Azóta nem láttam.


A vacsora csendben zajlott le. Erik többet nem kérdezett és beleegyezett abba is, hogy reggel eljön velem a rendőrségre, hogy megkeressük a szüleit. Ironikus, hogy egy olyan személy megy a rendőrségre, aki a maffiának is dolgozik. Most, hogy itt fekszem az ágyamon és egyszerűen nem tudok elaludni. Folyton csak rajta jár az eszem. Nem szoktam róla beszélni, de most, hogy mégis ezt tettem nem tudok kiverni a fejemből az emlékeket.

”-Kölyök!- Kiabált ki a konyhából. Mindig így hívott, holott ő volt az, aki utánanézett a múltamnak. Azt mondta, hogy azért, mert tudni akarja, hogy honnan szalajtottak.
-Mi az?- Kérdeztem vissza, mikor a konyha ajtajába értem, majd ez után nem sokkal egy kés állt bele az ajtófélfába a fejemtől alig pár centire. Ekkor már régen nem ijedtem meg az ilyesmitől, hisz már legalább fél éve nála voltam, tudtam, hogy nem akar bántani.
-Segíts elkészíteni az ebédet!- Úgy parancsolt rám, mintha egy szolga lennék, ahogy azt mindig is tette. Nem érdekelte, hogy mit csináltam éppen, ha neki szüksége volt valamire azt azonnal akarta. Kihúztam a kést a fából és odasétáltam, hozzá, hogy segítsek a főzésben.
-Ugye tudod, hogy miből élek?- A kérdésére csak bólintottam, hisz már az elején elmondta, hogy mit is csinál. Engem ez azonban nem érdekelt. Tudtam, ha mellette vagyok van esélyem arra, hogy éljek. Volt mellettem valaki, aki legalább egy kicsit hasonlított egy szülőre, ha már az eredeti szüleim nincsenek velem és nem emlékszem rájuk.
-Megtanítalak lőni.- A kijelentésére felkaptam a fejem, mire ő elégedett mosollyal az arcán tekintett rám. Tudtam, hogy ezt a reakciót várta.”

Állta a szavát és tényleg megtanított lőni. Az első fegyver, ami a kezembe került egy Smith and Wesson volt. Egy ugyan olyan, mint amivel annak idején leszerelt az utcán. Nem éppen egy olyan fegyver volt, amit egy kezdő kezébe adnak, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ezzel tanuljak meg bánni. Még ma is azt a fegyvert használom, amit tőle kaptam. Ő volt az én magártanárom is és mindenféle ismerettel elhalmozott, én pedig szívtam magamba mindent, mint a szivacs. Folyton azt hajtogatta, hogy remek diák vagyok és segített, hogy megszerezzem az alap iskolázottságot. Persze ezzel együtt kemény fizikai edzésnek is alávetett, hogy meg tudjam majd állni a helyem az ő világában.
Ahogy felnyújtottam bal kezem és ránéztem a gyűrűs ujjamon ott csillogott az Örökkévalóság*. A lehetetlenül lila ametiszt szemek még most is elbűvölnek. Ahogy erre vagy a nyakamban lógó másikra nézek még most is eszembe jut az a nap.

”Akkorra már majdnem három éve voltam nála. Azon a napon nem vitt magával az egyik találkozójára. Mikor hazaért nagyon komoly arcot vágott. Azóta sem tudom, hogy mi volt az ami mindezt kiváltotta belőle.
-Add ide a gyűrűket!- Parancsolt rám, de nem engedelmeskedtem. Azt, hogy a tulajdonomban vannak a gyűrűk csak véletlenül vette észre, mivel titkoltam előle. Nem állt szándékomban átadni neki az értékeim és ezt valószínűleg a tekintetemből is leszűrte, mivel még mielőtt bármit is mondhattam volna akkora pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat. Akkor ütött meg haragból először és utoljára. Tudom, hogy azt a napon soha többé nem fogom elfelejteni.
-Tedd azt amit mondok vagy kotródj innét!- Kiabált rám, én pedig tudtam, hogy komolyan gondolja, hát kezembe vettem a táskám, de nem néztem fel rá. Mikor rájött, hogy mit is tett letérdelt előttem. Csak ekkor láttam meg, hogy milyen arcot vág. Azzal a mérhetetlen kétségbeeséssel az arcán nagyon szánalmasan festett. Szorosan magához ölelt és csak ez után szólalt meg.
-Megtanítom, hogyan használd- a hangjából hallottam, hogy úgy gondolta a halálos ítéletemet írja alá.”

Ezt követően tényleg betartotta a szavát és mindenre megtanított. Ekkor ismertem meg igazán a családom. Mesélt egy kicsit a szüleimről, akik mind a ketten a maffia tagjai voltak. Állítólag remek kombináció voltak a nap és a köd lánggal. A két gyűrű az övék volt, melyeket rendelésre készítettek nekik. Azt mondta, hogy nincs szükségem másik gyűrűre, mert a láng általában a vérrokonok között azonos.

„Nem lehetett könnyű, hogy egy vihar lánggal rendelkező egy másmilyen lángú személyt tanított, de neki sikerült.
-Ahhoz, hogy meggyújtsd a lángod meg kell találnod, hogy mi motivál. Csak elhatározás kérdése- ennyi segítséggel hagyott magamra, hogy gyújtsam meg a lángom. Persze folyamatosan tanulnom kellett. Minden a köd, mind a nap lángról tudnom kellett mindent, hisz még ő sem tudta, hogy melyik lehet az enyém a kettő közül. Mit ne mondjak, egy hozzám hasonló üres embernek nem volt egyszerű megtalálni azt a bizonyos elhatározást. Már legalább egy hete folyamatosan próbálkoztam, hol az egyik hol a másik gyűrűvel, de nem sikerült. Őszintén nem tudnám megmondani, hogy mennyi ideig is próbálhattam sikertelenül, mert az idő annyira összemosódott. Ekkor ő adta meg a kezdő lökést.
-Még mindig nem megy?- Halk kérdés volt a hátam mögül én pedig azonnal meg is fordultam, hogy ránézzek. Az arca... Nem is tudom, hogyan írhatnám le azt a rengeteg érzést, ami megjelent rajta. Az ajtófélfát támasztotta és úgy nézett le rám. A szemeiben szomorúság csillant és én tudtam, hogy nem örül annak, hogy még nem adtam fel. -Határidőt kapsz! Ha nem gyújtod meg estig nekem kell adnod mind a két gyűrűt!
A kijelentése akkor sokkolt. Semmi esetre sem akartam elveszíteni a gyűrűket. Ránéztem az ujjamon lévő ametiszt szemű kígyóra és megfogalmazódott bennem egy mindennél élesebb cél.
~Meg akarom őrizni a múltam! Meg akarom őrizni az emlékeim!~ Ekkor lobbant fel az indigószínű lángom. Emlékszem mikor felnéztem rá olyan elégedettség és keserűség ült az arcán amit nem tudtam hova tenni.
-Te nyertél.- Csak ennyit mondott. Ezután kezdődött el a keserves tanulás, már az én lángomra igazítva. El nem tudom mondani, hogy mennyire utáltam az egészet. Úgy kellett bújnom tovább a könyveket, végeznem a házimunkát, hogy közben a lángom ki ne aludjon. Voltak alkalmak, mikor annyira kimerültem, hogy ott helyben aludtam el. Ilyenkor mindig fejmosásban volt részem.”

A cél az volt, hogy minél tovább képes legyek fenntartani a lángjaim. Most, hogy ismét meggyújtom ezeket az indigószín lángokat ismét úgy érzem magam, mint akkor régen. Mikor végre sikerült meglepnem őt és először voltam képes patthelyzetet kialakítani vele szemben.

„-Mivel nem tudom neked megtanítani, hogy hogyan használd a lángod magadnak kell rájönnöd. Ebben fog segíteni ez az edzés.
Az a bizonyos „edzés” annyit jelentett, hogy folyamatosan küzdenem kellett vele. Élesben kellett kitapasztalnom az illúzióláng használatát. Ha nem voltam elég gyors egy sebbel gazdagodtam. Emlékszem akkoriban mindig tele voltam sérüléssekkel és mikor elmentem bevásárolni az emberek mindig azt kérdezgették, hogy bántanak otthon, bántalmaznak a szüleim? Én mosolyogva csak annyit feleltem: nem, csak nagyon ügyetlen vagyok. Ezzel általában sikerült leráznom mindenkit.
Akkor is ilyen gyakorlómeccsünk volt. Ő is ugyanazt a fegyvert használta, mint én. Tapétavágó. Ez volt az a fegyver, melyet ő is irigyelt tőlem. Mind a ketten tanítottuk egymást. Ő azt, hogyan térjek ki a támadások elől, míg én azt, hogyan használja ezt az új fegyvert. Emlékszem, hogy akkor jutott eszembe, mikor kitértem az egyik támadása elől. Sejtettem, hogy nagyon megerőltető lesz, de nem gondoltam, hogy annyira, hogy a végén ott helyben alszok el. Elhátráltam tőle és lemásoltam magam, ott helyben teremtettem magamról egy illúziót, ami pontosan ott állt, mint én. Ezt követte csak a neheze, hiszen olyan hangtalanul kellett kilépnem az illúzió-énem mögül, hogy ne vegye észre, illetve el kellett tüntetnem saját magam is.
-Na mi van? Nem használod azt az erőt, amire olyan fenemód büszke vagy?- Vágta a fejemhez és mosoly kúszott az arcára. Annyira felbosszantott azzal a felsőbbrendű ábrázattal amit vágott, hogy elöntött a düh, de tartottam magam a tervhez. A másik én megadásra emelte kezeit, így nyerve nekem időt, hogy elé érjek. Tudtam, ha megadom magam leengedi a védelmét és ez a sejtésem be is jött. Csak akkor szüntettem meg az illúziót, mikor a kezemben tartott snitzer hideg pengéjét a nyakának nyomtam.
-Én nyertem- jelentettem ki, ahogy meglepődött arcába bámultam üres tekintettel. Ezt követően minden elsötétült.”

Óriási ásítás hagyja el ajkaim és tudom, hogy itt az ideje, hogy aludni térjek. Holnap annyi teendő vár még rám, ha nem pihenem ki magam nem fogom bírni. Még csak most vettem észre, hogy milyen nehéz is a testem. Lehunyom hát a szemem és átadom magam a békés öntudatlanságnak, hogy holnap újult erővel álljak helyt, mint közember és mint maffiózó.


Csillaggal jelölt kifejezések:

• SW1911: a Smith and Wesson 1911-es fegyver rövidített megnevezése.
  
• Maszkok: az antik görög színjátszásban használt maszkok, a komédia és a tragédia maszkjai; mára a színház és a színjátszás jelképei.
  
• Örökkévalóság: a két gyűrű neve; a gyűrű formájának (a farkába harapó kígyó) jelentése.
  
• Ametiszt: lila színű féldrágakő, többféle hatása ismeretes.
  
• Citrin: sárga színű féldrágakő, többféle hatással.